- Amikor az ENSZ javasolta két állam – egy zsidó és egy arab – megalapítását a térségben, a zsidók a javaslatot elfogadták, és 1948-ban kinyilvánították az ország függetlenségét. Az zsidó állam a ma ismert „arab világ” egy százalékának egyhatodán jött létre. Az arab országok  azonban elutasították az ENSZ tervezetét, és azóta is, újra és újra háborút viselnek Izraellel szemben, hol valóságos, hol terrorista háborút. 1948-ban négy arab ország hadserege tört rá Izraelre, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az országot teljességgel elsöpörje. Dzsamal Husszeini sokak nevében jelentette ki: „esküszünk, hogy utolsó csepp vérünkig harcolni fogunk szeretett hazánk földjéért”.

 

 - A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) 1964-ben alakult meg, három évvel azelőtt, hogy Izrael ellenőrzése alá vonta volna Cisz-Jordániát és Gázát. A PFSZ egyértelműen kinyilvánította szándékát, hogy fegyveres harccal törli el Izraelt a Föld színéről. Jasszer Arafat Palesztin Hatóságának (PH) honlapja mind a mai napig állítja, hogy Izrael teljes területe voltaképpen „megszállt terület”.  Ez persze nehezen egyeztethető össze azzal, amit a PFSZ és a PH egyfolytában hajtogat, mármint a Nyugat felé, nevezetesen, hogy a konfliktus gyökere abban rejlik, hogy Izrael megszállás alatt tartja Cisz-Jordániát és a Gázai övezetet. 

 

 - A Jordánia és Egyiptom által – 1948-tól 1967-ig - felügyelt Cisz-Jordánia és a Gázai Övezet az 1967-es Hatnapos Háború során került izraeli fennhatóság alá, mely háború azzal kezdődött, hogy Egyiptom lezárta a Tirán-szorost, és az arab haderőket összevonták Izrael határai mentén, hogy majd ezek elfoglalják, illetve megsemmisítsék Izrael államát. Meg kell jegyezni, hogy mintegy tizenkilenc éves uralmuk alatt sem Jordánia, sem Egyiptom nem tett semmiféle erőfeszítést annak érdekében, hogy a szóban forgó területeken megalakuljon egy palesztin állam. 1967-ben, közvetlenül azelőtt, hogy az arab hadseregek megindították agresszív háborújukat Izrael ellen, az akkori szíriai hadügyminiszter (majd később elnök) Hafez Asszad kijelentette: „Csapataink készen állnak…, hogy megkezdjék felszabadító harcukat, és véget vessenek a cionisták jelenlétének arab hazánkban… Itt az ideje, hogy megsemmisítő csatánkat elindítsuk.” Közvetlenül az 1967-es háború előtt az egyiptomi elnök, Gamal Nasszer pedig kijelentette: „Alapvető célunk Izrael megsemmisítése.”

 

 - A zsidókkal szemben érzett gyűlölettől indíttatva számos palesztin vezető sokáig ellenségeinket támogatta. A jeruzsálemi főmufti például a második világháború alatt magával Adolf Hitlerrel lépett szövetségre, míg Jasszer Arafat a PFSZ és a PH elnöke pedig többször is amerikaiakat vett célba, és gyilkoltatott le. 1973-ban például parancsot adott Cleo Noel, Szudánban akkreditált amerikai nagykövet meggyilkolására, miközben rendkívül szoros szövetségi kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval és az Egyesült Államok több más ellenségével is – a hidegháború teljes időszaka alatt. 1991-ben, az Öböl-háború idején Arafat Szaddam Husszein szövetségese volt, akit a következő szavakkal dicsőített: „az arab nemzetek, a moszlimok és a bárhol élő szabad emberek védelmezője”.  

 

 - Ugyanakkor Izrael ténylegesen visszaadta az 1967-es háború során elfoglalt területek legtöbbjét, majd közvetlenül a háború után felajánlotta, hogy akár az összes területet visszaadja – a békéért és a kapcsolatok normalizálásáért cserében. Az ajánlatot azonban a palesztinok elutasították. Az 1978-as Camp David-i megállapodások eredményeképp – mikor is Egyiptom elismerte Izrael állam létjogát, és egyidejűleg a kapcsolatok is normalizálódtak a két ország között – Izrael visszaadta a Sínai sivatagot, amely az ország területének mintegy háromszorosa, valamint ugyancsak visszaadta az 1967-es háború során elfoglalt területek 91 %-át is.

 

 - 2000-ben az átfogó és tartós béke megteremtéséért folytatott tárgyalások részeként Izrael ismét felajánlotta, hogy egyetlen kisebb terület kivételével, minden területet visszaad Jasszer Arafatnak. Az ajánlat durva elutasításban részesült, Arafat pedig kivonult Camp Davidből, és elindította a máig tartó Intifádát.   

 

 - Arafat mindig is biztos volt céljait illetően – legalábbis ha arabul szólalt meg. 1993-ban, ugyanazon a napon, amikor aláírta az oslói egyezményt – amelyben kötelezte magát, hogy elismeri Izrael államiságát, és elítéli a terrorizmust –, a jordániai televízióban tartott beszédében a palesztinoknak üzenve kijelentette, hogy megtette az első lépést az „1974-es” terv megvalósítása érdekében. Alig burkolt célzás volt ez arra a „fázisokra épített” tervezetre, amely szerint mindennemű területi foglalás elfogadható – mint az Izrael megsemmisítésére irányuló végső cél elérésének eszköze.

 

 - A nemrégiben elhunyt Fejszál al-Husszeini, palesztin vezető szóvivő 2001-ben ugyanerre utalt, amikor kijelentette, hogy Cisz-Jordánia és a Gázai Övezet mindösszesen „Palesztina 22 %-át” teszi ki, így az oslói folyamat afféle „trójai falónak” minősíthető. Al-Husszeini magyarázatképpen hozzáfűzte: „Amikor arra kérjük az összes palesztin haderőt és katonai szervezetet, hogy az oslói egyezményt, valamint az összes többi megállapodást csak ’időlegesnek’, azaz egy-egy célfázisnak tekintsék, az azt jelenti, hogy csapdába ejtjük az izraelieket, azaz átverjük őket.” Mert a cél – folytatta – „Palesztina felszabadítása - a folyótól a tengerig”, azaz a Jordán folyótól a Földközi-tengerig – tehát Izrael teljes területe értendő rajta.

 

 - A PFSZ Fatah szárnyának (az Arafat által személyesen alapított és irányított „mérsékelt” szárnynak) hivatalos emblémája Izrael egész területét ábrázolja, melyet két puska és egy kézigránát borít – ami ugyancsak rácáfol Arafat gyakran hangoztatott állítására, nevezetesen, hogy csak és kizárólag Cisz-Jordániára és a Gázai Övezetre tart igényt.

 

 - Jóllehet Izrael kritikus megítélése nem szükségképpen azonos az „antiszemitizmussal”, emlékeztetnünk kell arra, hogy a közel-keleti sajtóban mindennapos gyakorisággal fordulnak elő antiszemita kijelentések. Több mint tizenöt évvel ezelőtt a jeles tudós, Bernard Lewis még rámutathatott, hogy „A zsidók démonizálása [az arab irodalomban] sokkal jobban elterjedt és mélyrehatóbb, mint valaha is a nyugati irodalomban, kivéve persze a náci korszak német irodalmát.” Azóta, azaz a „békefolyamat” hosszú évei alatt a helyzet e téren is sokat romlott. Az arab és moszlim média zsidóábrázolása teljességgel hasonlít a náci Németországéhoz, gyakran idézik fel még a középkori vérvádat is – azzal gyanúsítva a zsidókat, hogy keresztény és moszlim vér felhasználásával készítik ünnepi ételeiket. Jó példa erre az, a PH televíziója által közvetített szentbeszéd, amelyben Ahmad Halabaja sejk kijelentette: „A zsidókat le kell mészárolni, meg kell ölni – ahogy azt Allah, a Mindenható mondta: ’harcolj velük, és Allah a te kezed által kínozza őket halálra. Ne légy kíméletes a zsidókkal, éljenek akármelyik országban is. Küzdj ellenük, bárhol vagy is. És bárhol találkozol velük, öld meg őket.”

 

 - A palesztinok több mint kétharmada elfogadja az öngyilkos merényleteket – ijesztő lehet ez a statisztikai adat, de a fenti tények tükrében mégsem meglepő.

 

 

 A Közel-Keleten huszonegy arab ország van, és egyetlen zsidó állam: Izrael, amely egyben a térség egyetlen demokratikus állama.

 - Ugyanakkor Izrael az egyetlen olyan ország a térségben, amelynek polgárai szabadon és nyíltan gyakorolhatják hitüket, tartozzanak bármely felekezethez. Az izraeli állampolgárok 20 % nem zsidó vallású.

 

 - Míg igen sok arab országban nem engedélyezik a zsidók lakhatását, Izraelben az arabok teljes állampolgári jogokat élveznek, és szavazati joggal is bírnak. Tagjai lehetnek az izraeli parlamentnek, a knesszetnek is. Így számos – demokratikusan választott - arab képviselője van a knesszetnek, akik évek óta képviselik ott választóikat. Az Izraelben élő arabok több joggal rendelkeznek és szabadabbak, mint a legtöbb arab, akik arab országokban élnek.

 

 - Izrael kisebb területen terül el, mint New Hampshire állam, ugyanakkor körül van véve a létét veszélyeztető ellenséges országokkal. A békejavaslatok jó része – ideértve a nemrégiben nyilvánosságra hozott szaúdi béketervet is – Izrael visszavonulását követeli Cisz-Jordániából, ami azt eredményezné, hogy Izrael – éppen a legsebezhetőbb pontján – mindössze kilenc kilométer szélességű területre zsugorodna.

 

 - A gyakran idézett 242. számú ENSZ-határozat (amely az 1967-es háború után született) valójában nem támaszt ilyen követelményt Izraellel szemben, azaz nem kötelezi Izraelt a Cisz-Jordániából történő teljes kivonulásra. Miképp azt Eugene Rostow jogtudós megfogalmazta: „A 242. számú ENSZ-határozat, amelynek létrejöttében jómagam is részt vettem, lévén 1966 és 1969 között külügyminiszter-helyettes, arra szólítja fel a feleket, hogy kössenek békét, valamint engedélyezi Izrael számára a fennhatóságot azon területek felett, amelyeket 1967-ben elfoglalt – mindaddig, amíg nem jön létre ’az igazságos és tartós béke a Közel-Keleten’. Mihelyt ez bekövetkezik, Izraelnek ki kell vonnia fegyveres erőit a Hatnapos Háború során megszállt ’területekről’ – de nem az ’összes területről’, hanem csak a területek bizonyos részéről.”

 

 - Izrael természetesen elismerte a palesztinok törvényes követelését a vitatott területek vonatkozásában, és hajlandó tárgyalásokat folytatni ezekről. Mint fentebb említettük, Ehud Barak, volt izraeli miniszterelnök szinte valamennyi területet felajánlotta Arafatnak a 2000 évi Camp David-i tárgyalásokon.

 

 - Azon állításokkal szemben, melyek szerint a cisz-jordániai izraeli települések képezik a béke legfőbb akadályát, tudnunk kell, hogy ezen a tájon évszázadokig éltek zsidók, egészen addig, míg 1948-49-ben az arab seregek elfoglalták a területet, majd lemészárolták vagy kiűzték onnan a zsidókat. Az általánosan hangoztatott tévhittel szemben, a zsidó települések – amelyek a területek kevesebb mint 2 %-át teszik ki – szinte soha nem  telepítenek ki palesztinokat.

 

 - A ciszjordániai területen számos – a zsidó történelemben - kivételes jelentőséggel bíró város található, köztük Hebron, Betlehem és Jerikó. Kelet-Jeruzsálem, amelyet előszeretettel emlegetnek „arab városként” vagy „megszállt területként”, voltaképpen a judaizmus legszentebb emlékének helyszíne. Míg 1948 és 1967 között arab uralom alatt állt, az egész terület zárva volt a zsidók elől. Miután azonban Izrael átvette a fennhatóságot, a terület ismét megnyílt mindenféle vallások hívei előtt.

 

 - Végezetül vegyük szemügyre azt az igényt, amely arra irányul, hogy a moszlim világ bizonyos területeire zsidók ne tehessék be a lábukat. Nos ez az igény feltűnően hasonlít Hitler proklamációjának azon kitételére, amely szerint Németország legyen „Judenrein”, azaz zsidómentes. Mindeközben az arabok szabadon élhetnek bárhol Izraelben mint teljes jogú állampolgárok.  Miért is kellene hát megtiltani a zsidóknak, hogy Cisz-Jordániában éljenek, vagy akár földet is birtokoljanak, csak azért, mert ott a lakosság többsége arab?

 

Összefoglalva: a Közel-Kelet tisztességes és kiegyensúlyozott bemutatása rávilágít majd arra a tényre, hogy él egy nemzet ott, abban a térségben, amely az emberi jogok és a demokrácia, valamint a béke és a kölcsönös biztonság iránti elkötelezettségben messze megelőzi a többit. És ez a nemzet, ez az ország – Izrael.