Az egyiptomi–izraeli békemegállapodás aláírása óta a közel-keleti békefolyamat folytatása érdekében különböző kezdeményezések történtek Izrael és más országok részéről. Ennek eredményeként 1991 októberében amerikai és szovjet védnökség alatt összehívták a Madridi Békekonferenciát Izrael, Szíria, Libanon, Jordánia és a palesztinok részvételével. A formális rendezvényeket bilaterális és multilaterális tárgyalások követték a regionális problémák megoldásáról.

 

Izrael és a palesztinok között: a következő hónapokban intenzív színfalak mögötti egyeztetések zajlottak Oslóban Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) képviselői között, amelynek eredményeként megszületett az Elvi Nyilatkozat (DOP). A Nyilatkozat körvonalazza a Ciszjordániában és a Gázai övezetben élő palesztinok önrendelkezését. Mielőtt 1993. szeptember 13-án aláírták, üzenetváltásra került sor a PFSZ vezetője, Jasszer Arafat és Jichak Rabin miniszterelnök között, amelyben a PFSZ ígéretet tett a terrorizmus visszaszorítására, illetve azon cikkelyek visszavonására, amelyek tagadják Izrael létezési jogát, továbbá elkötelezte magát az évtizedes konfliktus békés megoldása mellett. Válaszul Izrael elismerte a PFSZ-t, mint a palesztin nép képviselőjét.

 

A DOP számos kölcsönösen elfogadott általános alapelvet tartalmaz az ötéves ideiglenes palesztin önrendelkezéssel kapcsolatban, valamint tervezetet az izraeli–palesztin tárgyalások lépcsőihez. A megegyezés a palesztin autonomiáról a Gázai övezetben és Jerikó térségében 1994 májusában lépett életbe. Három hónappal később Ciszjordániában Izrael átadta a hatalmat és a felelősséget az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a szociális ellátás, a közvetlen adózás és a turizmus területén. Az Izrael és a palesztinok által aláírt egyezmények, többek között a DOP, végkifejleteként 1995 szeptemberében aláírták az izraeli–palesztin átmeneti megállapodást.

 

A megállapodás értelmében bővül a palesztin önrendelkezés saját kormányzói testület (a Palesztin Tanács, első alkalommal 1996. januárban) választásának lehetőségével, illetve Ciszjordániában folytatódik az izraeli erők átcsoportosítása. Tartalmazza továbbá az izraeli–palesztin kapcsolatok működésének mechanizmusát, amelynek végül egy végső státusz megállapodáshoz kell vezetnie. Az önrendelkezési megállapodásban Ciszjordániát háromfajta területre osztották fel.

 

„A” terület: Ciszjordánia főbb városai, a belső biztonságért és rendért, illetve a polgári ügyekért teljes mértékben a Palesztin Tanács felel. (Hebron városára külön megállapodás vonatkozik az ideiglenes megállapodáson belül, a hebroni csapatok átcsoportosítására vonatkozó egyezményt 1997 januárjában írták alá.)

 

„B” terület: Ciszjordánia kisebb városai és a falvak; a rendért és a polgári ügyekért (mint az „A” területen) a Palesztin Tanács, a biztonságért, polgárainak védelméért és a terrorizmus elleni harcért pedig Izrael felel.

 

„C” terület: valamennyi zsidó település, Izrael számára stratégiailag fontos és főleg lakatlan területek Ciszjordániában. Teljes mértékben Izrael felel a belső biztonságért és rendért, valamint a területhez kapcsolódó polgári ügyekért (tervezés és zónázás, régészeti ásatások stb.). A Palesztin Tanács hatáskörébe tartoznak a palesztin népességet érintő egyéb polgári ügyek.

 

Az ideiglenes megállapodásban meghatározott további csapatkivonási lépések végrehajtásának határidejét mindkét fél többször, leginkább talán a Wye-megállapodás keretében 1998. októberben felülbírálta. A jóváhagyott módosítások értelmében Izrael 2000 márciusában teljesítette a csapatkivonási tervezet első és második lépését. Ennek eredményeként Ciszjordánia 18 százaléka „A”, 21 százaléka „B” területi besorolást kapott, és a palesztin népesség 98 százaléka palesztin fennhatóság alá került.

 

A terveknek megfelelően 1996 májusában kezdődtek el a felek között végső megállapodást célul kitűző tárgyalások. A békefolyamatok alakulását beárnyékolták az 1996 során Jeruzsálemben és Tel-Avivban a Hamasz által végrehajtott terrorista akciók. Hároméves szünet után a tárgyalások csak a Sharm el-Sheikh megállapodás után folytatódtak (1999. szeptember). Többek között a következő témákról tárgyaltak: menekültek, települések, biztonsági ügyek, határvonalak, Jeruzsálem stb. 2000 júliusában Camp Davidben Bill Clinton amerikai elnök meghívására Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a Palesztin Hatóságok vezetője ült tárgyalóasztalhoz. A találkozó megállapodás nélkül zárult, mivel Arafat visszautasította a nagylelkű ajánlatot. Kibocsátottak azonban egy háromoldalú nyilatkozatot, amely attól a pillanattól kedve – elfogadott alapelvek szerint – meghatározta a további tárgyalások menetét.

 

2000 szeptemberében palesztin oldalról elindult az intifáda, a válogatás nélküli terrorakciók sorozata, amely számtalan halálos áldozatot szedett és súlyos szenvedést okozott mindkét félnek. Több próbálkozás történt az erőszak elharapózásának megállítására és a békefolyamatok folytatására, ezek azonban a palesztin terrorista akciók miatt kudarcot vallottak.

 

Izrael elfogadta 2002. június 24-én George W. Bush amerikai elnök egy beszédében kinyilvánított látomását, amelyben felvázolja a palesztin terrorizmus befejezését és az azt követő végső megállapodást valamennyi kérdésben.

 

 

Ariel Sharon miniszterelnök bejelenti a Kivonulási tervet (2003. december) - G.P.O./Moshe Millner

 

2003. május 25-én Izrael elfogadta a Roadmap című kezdeményezést, azonban olyan megjegyzésekkel egészítette ki, amelyeket alapvető fontosságúnak tartott a megvalósításhoz, továbbá csatolta az Egyesült Államok elkötelezettségi nyilatkozatát, amely elismeri és figyelembe veszi ezeket a megjegyzéseket. A palesztinoknak először azonban még be kell tartaniuk a Roadmap első szakaszában foglaltakat, nevezetesen a terrorizmus és a lázítás azonnali és feltétel nélküli befejezését. Izrael a terrorizmus megfékezésére tett lépései közé tartozott az terroristák elleni kerítés építése is.

 

2005 augusztusában Izrael kivonult a Gázai övezetből, illetve négy észak-szamáriai (Ciszjordánia) településről, hogy ötévnyi palesztin terrorizmust követően elősegítse a békefolyamat holtpontról történő kimozdítását. A palesztin terrorista akciók azonban a Hamasz-kormány megválasztása után is folytatódtak, ideértve a Kaszam rakétatámadásokat a Gázai övezetből a Negev északi részére, vagy egy izraeli katona elrablását; mindezek izraeli katonai akciót váltottak ki.

 

Izrael és Szíria: A madridi megállapodás értelmében, Washingtonban megkezdődtek az egyeztetések izraeli és szír delegációk között, amelyeket magas rangú amerikai tisztviselők részvételével időről időre nagyköveti szintre emeltek.

 

Az izraeli–szír tárgyalások két fordulója (1995. december és 1996. január) a biztonsági és egyéb kulcsfontosságú kérdésekre koncentrált. A rendkívül részletes és átfogó egyeztetések során meghatározták a megállapodás, illetve későbbi tárgyalások és egyeztetések fontos területeit. Az Izrael és Szíria közötti tárgyalások újrafelvételére az amerikai Shepherdstownban került sor 2000 januárjában, több mint hároméves szünet után, ezek áttörést azonban nem hoztak. Clinton elnök és Hafez Assad genfi találkozója (2000. március) sem eredményezte a tárgyalások folytatását.

 

Szíria Iránhoz hasonlóan támogatta a legagresszívabb és legveszélyesebb terrorista szervezeteket, mint a Hezbollahot és egyéb palesztin terrorcsoportokat.

 

Izrael és Libanon: 2000. május 23-án – az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) 425. határozata alapján hozott izraeli kormányrendelkezésnek megfelelően – Izrael befejezte csapatainak kivonását a dél-libanoni biztonsági zónából. Libanonnak még meg kell felelnie az ENSZ BT 425., valamint 1559. határozatának, amely a Hezbollah leszerelésére és a libanoni csapatok Dél-Libanonból való kivonására szólítják föl. Két izraeli katona elrablása és a Hezbollah 2006. július 12-től kezdődő észak-izraeli városok bombázása után az erőszak ismét kiújult. Izraelnek lépnie kellett, hogy eltávolítsa a Dél-Libanonban befészkelt terroristákat, valamint Irán és Szíria által biztosított, milliónyi izraelit veszélyeztető rakéták tízezreit. A kibontakozó konfliktus során, amely később a második libanoni háború elnevezést kapta, több mint 4 ezer rakétát lőttek ki izraeli polgári célpontokra: 44 civil sérülést, az infrastruktúra és a magántulajdon pedig komoly károkat szenvedtek. A katonai műveletek során 119 izraeli katona vesztette életét. A harcok 2006. augusztus 11-én fejeződtek be az ENSZ BT 1701. határozatának elfogadásával, amely az elrabolt katonák feltétel nélküli szabadon bocsátására, valamint a libanoni és UNIFIL csapatok kivonására szólít föl, továbbá fegyverembargót helyez életbe Libanonban valamennyi kormányon kívüli csapat számára.

 

  

A multilaterális tárgyalások a békefolyamat alapvető részét képezték. Céljuk, hogy megoldást találjanak a kulcsfontosságú regionális problémákra. Emellett a tárgyalások a közel-keleti államok kapcsolatának normalizálódásával bizalomépítő szerepet is játszottak. A 36 ország és nemzetközi szervezet részvételével zajló moszkvai Multilaterális Közel-Kelet Konferenciát (1992. január) követően a delegációk öt munkacsoportra oszlottak föl, amelyek közös regionális problémák meghatározott területével (környezet, fegyverellenőrzés és regionális biztonság, menekültek, ivóvízforrások és gazdasági fejlődés) foglalkoztak és időről időre különböző színhelyeken találkoztak.