1948. május 14-én Izrael kikiáltotta függetlenségét. Alig huszonnégy órával később Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon és Irak hadseregei megtámadták az országot, ami arra kényszerítette Izraelt, hogy megvédje ősi hazájában újra megszerzett szuverenitását.

 

A később Izrael Függetlenségi Háborúja néven elhíresült küzdelemben az újonnan alakult, szegényesen felszerelt Izraeli Védelmi Erők (IDF) hónapokon át tartó heves harcok közepette verték vissza a támadókat. Több mint hatezer izraeli – az ország akkori zsidó lakosságának majdnem egy százaléka – vesztette életét a háborúban.

 

 

 

 

1949 első hónapjaiban közvetlen tárgyalások zajlottak Izrael és a támadó országok között (Irak kivételével, amely visszautasította az Izraellel folytatott tárgyalásokat) az ENSZ védnöksége alatt, amelynek eredményeként megkötötték a harcok végén létrejött tűzszüneti megállapodást. Ennek értelmében a Parti-síkság, Galilea és a Negev teljes területe izraeli terület lett, Júdea és Szamária (Ciszjordánia) Jordánia, a Gázai övezet pedig Egyiptom fennhatósága alá került. Jeruzsálem városát felosztották; Jordánia ellenőrizte a keleti részt, beleértve az Óvárost, Izrael pedig a nyugati zónát.

 

 

 

 

 

A háború után Izrael az államépítésre összpontosított, amelyért polgárai oly hosszan és keményen küzdöttek. A nemzeti választásokon (1949. január 25.) a választásra jogosultak 85 százaléka vett részt, majd ezt követően összeült az első 120 tagú Knesszet (parlament). Az a két férfi lett az ország vezetője, akik korábban Izraelt az állammá váláshoz vezették: David Ben-Guriont, a Zsidó Ügynökség (Szochnut) vezetőjét miniszterelnökké, Chaim Weizmannt, a Cionista Világszervezet elnökét pedig az ország első elnökévé választották. 1949. május 11-én Izrael 59. tagként csatlakozott az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez.

 

 

 

Újonnan bevándorolt asszony gyermekeivel a bőröndökön ülve Yehud főterén - G.P.O./K. Zoltán

 

 

A „száműzöttek összegyűjtése” elvnek megfelelően, amely Izrael létrejöttének legalapvetőbb célja, az ország szélesre tárta kapuit, megerősítve minden zsidó azon jogát, hogy az országba belépjen, és belépéskor állampolgárságot kapjon. A függetlenség első négy hónapjában mintegy ötvenezren érték el Izrael partjait, legfőképpen a Holokauszt túlélői. 1951 végére összesen 687 ezer férfi, nő és gyermek érkezett, közülük több mint 300 ezren arab országok menekültjeiként, ezzel megduplázva a zsidó lakosság számát.

 

A Függetlenségi Háború okozta gazdasági feszültségek leküzdéséhez és a gyorsan növekvő népesség ellátásához hazai mértékletességre és külföldről pénzügyi segítségre volt szükség.

 

Az Egyesült Államok kormányától kapott támogatást, az amerikai bankok kölcsönét, a zsidó diaszpóra hozzájárulását és a háború utáni Németország jóvátételét lakóházak építésére, a mezőgazdaság gépesítésére, kereskedelmi flotta és nemzeti légitársaság létrehozására, a rendelkezésre álló ásványkincsek kiaknázására, az ipar fejlesztésére, valamint út-, telekommunikációs és elektromos hálózat kiépítésére használták föl.

 

Az első évtized vége felé az ipari termelés és a munkahelyek száma megduplázódott, az ipari export pedig négyszeresére nőtt. A megművelt területek növekedése önellátóvá tette az országot valamennyi alapvető élelmiszer tekintetében (a húst és a gabonát leszámítva), továbbá mintegy ötvenezer hektár többnyire kopár földterületet erdősítettek, és 800 km útszakasz mellé telepítettek fákat.

 

Jelentősen bővítették a zsidó közösségek által az államalapítás előtti időszakban kifejlesztett oktatási rendszert. Ekkorra ez már magába foglalta az arab szektort is. Az iskolalátogatás minden 5 és 14 év közötti gyermek számára ingyenes és kötelező lett (1978 óta az iskolaköteles kor 16 év és 18 éves korig ingyenes). A kulturális és művészi élet virágzott: közel-keleti, észak-afrikai és nyugati elemek olvadtak egybe, hiszen a zsidók a világ minden részéről magukkal hozták saját közösségük egyedi hagyományait, valamint azon országok kultúráját, ahol generációkon keresztül éltek. Izrael tízéves fennállásának idején a lakosság száma már meghaladta a kétmilliót.

 

Az országépítés éveit komoly biztonsági problémák árnyékolták be. Az 1949-ben kötött fegyverszüneti megállapodás sikertelen volt az tartós béke létrehozásában, hiszen folyamatosan megsértették. Az ENSZ Biztonsági Tanács által hozott 1951. szeptember 1-i határozat ellenére az izraeli és Izrael felé irányuló hajózást nem engedték át a Szuezi-csatornán, a Tiran-szoros blokádját szigorították, a szomszédos arab országokból pedig egyre gyakrabban törtek be gyilkosságokat és szabotázsakciókat végrehajtó terroristacsoportok. A Sínai-félsziget fokozatosan egy hatalmas egyiptomi katonai bázissá alakult át.

 

 

Egyiptom, Szíria és Jordánia háromoldalú megállapodást írt alá (1956. október), tovább fokozva Izrael létének közvetlen fenyegetését. A nyolcnapos hadjárat során Izrael elfoglalta a Gázai övezetet és a teljes Sínai-félszigetet, a hadsereg 16 km-re állt meg keletre a Szuezi-csatornától. Az ENSZ döntésének hatására, miszerint ENSZ-katonákat (UNEF) állomásoztat az egyiptomi–izraeli határon, illetve Egyiptom ígéretére, hogy szabad hajózást biztosít az Eilát-öbölben, Izrael beleegyezett, hogy több hullámban (1956. november – 1957. március) visszavonul a néhány héttel korábban elfoglalt területekről. A hadjárat következtében a Tiran-szoros megnyílt, lehetővé téve a kereskedelmet ázsiai és kelet-afrikai országokkal, illetve az olajimportot a Perzsa-öbölből.

 

 
A Nemzeti Vízművek betoncsövének részlete (108” átmérőjű) - A Központi Cionista Archívum jóvoltából

 

Izrael második évtizede során (1958-68) megkétszereződött az export, a GNP pedig évente 10%-kal nőtt. Ugyan néhány korábban importált árut, mint például a papírt, kerékgumit, rádiót és hűtőgépet már helyben állították elő, a legdinamikusabb fejlődés az újonnan kialakított fém- és gépgyártás, valamint a vegyi és elektronikai iparban ment végbe. Mivel a megtermelt élelmiszer hazai piaca gyorsan telítődött, a mezőgazdasági szektor többféle termény termelésébe kezdett a feldolgozóipar számára, illetve frissáru exportjára. A megnövekedett kereskedelem lebonyolítása érdekében Haifa után Ashdodnál felépült az ország második Földközi-tengeri mélyvízi kikötője.

 

Jeruzsálemben állandó székhely épült a Knesszet számára, és a Héber Egyetem, valamint a Hadassah Orvosi Központ a Scopus-hegy (Har Hatzofim) után, amelyet a függetlenségi háborút követően el kellett hagyni, más területen kapott új épületegyüttest.

 

A zsidó nép kulturális és művészeti kincseinek összegyűjtéséért, megőrzéséért, tanulmányozásáért és kiállításáért megalapították az Izrael Múzeumot.

 

Izrael külkapcsolatai folyamatosan bővültek: szoros kapcsolat alakult ki az Egyesült Államokkal, a Brit Nemzetközösség országaival, a legtöbb nyugat-európai országgal és majdnem minden latin-amerikai és afrikai állammal, illetve néhány ázsiaival is. Nagymérvű nemzetközi együttműködések indultak, izraeli orvosok, mérnökök, tanárok, mezőgazdászok, öntözési szakértők és ifjúságszervezők százai osztották meg tudásukat és tapasztalataikat más, fejlődő országbeli kollégáikkal. 1965-ben Izrael és  a Német Szövetségi Köztársaság kölcsönösen nagykövetet delegált egymás fővárosába – egy lépés, amelyet sokáig késleltették a zsidó nép keserű emlékei a náci időszak (1933-45) során elkövetett bűnökről. A két ország kapcsolatának normalizálását heves ellenkezés és nyilvános viták előzték meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

Újabb nyugodt évtized reménye foszlott szerte, amikor egyre sokasodni kezdtek az egyiptomi és jordániai határon keresztül érkező arab terroristatámadások, a szíriai tüzérség folyamatosan bombázta az észak-galileai mezőgazdasági településeket, a szomszédos arab államok pedig jelentős katonai építményeket létesítettek. Amikor Egyiptom ismételten jelentős csapatokat vezényelt a Sínai sivatagba (1967. május), illetve kiutasította az 1957 óta ott állomásozó ENSZ békefenntartókat, újra bevezette a Tiran-szoros blokádját és katonai szövetségre lépett Jordániával, Izrael minden irányban ellenséges arab csapatokkal találta magát szemben. Míg Izrael szomszédjai a zsidó állam elpusztítására készültek, Izrael az önvédelem ősi jogán 1967. június 5-én megelőző csapást mért Egyiptomra délen, ellentámadást indított Jordánia ellen keleten, és a Golán-fennsíkon ragadt szíriai erőket északon támadta meg.

 

A hatnapos harc után a korábbi tűzszüneti határvonalak helyett újakat alakítottak ki, amelynek következtében Júdea, Szamária, Gáza, a Sínai-félsziget és a Golán-fennsík izraeli fennhatóság alá került. Ennek eredményeként az északi falvak 19 év szíriai bombázás után felszabadultak, biztosították az izraeli és Izrael felé irányuló hajózást a Tiran-szoroson keresztül és az 1949 óta tartó izraeli–jordániai megosztott uralom után Jeruzsálem újra egyesült, ezúttal már izraeli fennhatóság alatt.

 

 

 

 

 

A háború után Izrael diplomáciai kihívása az volt, hogy tartós békét kovácsoljon a katonai sikerekből, amelynek alapja az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. határozata, azaz a felek felszólítása arra, hogy fogadják el a térség minden államának szuverenitását, területi integritását, politikai önállóságát és erőszakos fenyegetésektől és cselekedetektől mentes, békés élethez való jogát a biztonságos és elismert határvonalakon belül. A khartoumi csúcstalálkozón 1967 augusztusában megfogalmazott arab állásfoglalás szerint azonban nem lehetséges béke vagy tárgyalás Izraellel, illetve nem ismerik el Izraelt. 1968 szeptemberében Egyiptom ún. felőrlő háborút indított, amely elszórt statikus akciókból állt a Szuezi-csatorna mentén és végül lokális harcokba torkolt, sok áldozatot szedve mindkét oldalon. Az ellenségeskedés 1970-ben ért véget, amikor Egyiptom és Izrael elfogadta az új tűzszüneti megállapodást a Szuezi-csatorna mentén.

 

Három év viszonylagos határmenti békéjét Jom Kippur (az Engesztelés napja) ünnepén, a zsidó év legszentebb napján zúzták össze, amikor Egyiptom és Szíria meglepetésszerű, összehangolt támadást indított Izrael ellen (1973. október 6.). Az egyiptomi hadsereg átlépte a Szuezi-csatornát, a szír erők pedig behatoltak a Golán-fennsíkra. A következő három hét folyamán az izraeli haderő sikeresen visszaverte a támadásokat, a Szuezi-csatornán keresztül benyomult Egyiptomba és 32 km-re megközelítette a szír fővárost, Damaszkuszt. Kétéves fáradságos izraeli–egyiptomi és izraeli–szír tárgyalások eredményeként Izrael kivonult a háború során elfoglalt területek egy részéről.

 

Izrael soha nem akart konfliktusba keveredni északi szomszédjával, Libanonnal. Amikor azonban a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) 1970-ben Jordániából kiutasították és székhelyét Dél-Libanonba áthelyezték, valamint folyamatos terrorista akciókba kezdett észak-izraeli (galileai) városok és falvak ellen, amivel sérüléseket és komoly anyagi kárt okozott, az izraeli védelmi erők 1982-ben átlépték a libanoni határt. A Galileai békeakció nevű művelet keretében a PFSZ számos szervezeti és katonai infrastrukturális egységét távolították el. A következő 18 évben Izrael egy kisméretű biztonsági zónát tartott fönn az északi határ mellett található dél-libanoni térségben, hogy megvédje Galilea népességét valamennyi ellenséges támadástól.

 

 
Béke Egyiptommal és Jordániával

 

 

Az 1977-es választások a Likud-blokk (jobboldali és centrista pártok) győzelmét hozták, így egy közel harminc éves Munkapárti dominancia zárult le. Az új miniszterelnök, Menachem Begin folytatta valamennyi elődjének küzdelmét a terület állandó békéje érdekében, és tárgyalásra hívta az arab vezetőket.

 

Az arab oldal Izrael békefelhívásaira adott folyamatos visszautasításainak sorát Anvar Szadat egyiptomi elnök jeruzsálemi látogatása törte meg 1977 novemberében, amelyet egyiptomi-izraeli béketárgyalások követtek amerikai védnökség alatt. Ennek eredményeként született meg 1978 szeptemberében a Camp David-i egyezmény, amely a közel-keleti béke keretfeltételeit  tartalmazta, beleértve egy részletes indítványt a palesztin önkormányzatról.

 Szadat, Egyiptom elnöke, Carter, az Egyesült Államok elnöke és Begin, Izrael miniszterelnöke - G.P.O./Y. Sa’ar

1979. március 26-án Izrael és Egyiptom aláírta a békemegállapodást Washingtonban, lezárva ezzel egy 30 éve állandóan tartó háborús állapotot. A megállapodás értelmében Izrael visszavonult a Sínai-félszigetről, a korábbi tűzszüneti vonalak és megállapodások helyett pedig kölcsönösen elfogadott nemzetközi határokat jelöltek ki.

 

           

 Jichak Rabin miniszterelnök és Husszein, Jordánia királya - G.P.O./Y.Sa’ar

 

Az Izrael és Jordánia közötti hosszú tárgyalások befejezéseként, az 1991-es Madridi Békekonferencia után három évvel Husszein király, a Jordán Hasemita Királyság uralkodója és Jichak Rabin miniszterelnök 1994 júliusában 46 év háborúskodást lezáró nyilatkozatot tettek közzé. A jordániai–izraeli megállapodást az Arava határátlépőnél (az izraeli Eilát és a jordániai Akaba közelében) írták alá 1994. október 26-án, Bill Clinton, az Egyesült Államok elnöke jelenlétében.

 

Az 1980-as és 1990-es évek során Izrael több mint egymillió bevándorlót fogadott be elsősorban a volt Szovjetunió, valamint Kelet-Európa és Etiópia területéről. A rengeteg új vásárló, illetve a képzett és képzetlen munkaerő beáramlása fokozott növekedéshez segítette hozzá a gazdaságot.

 

Az 1984. évi Knesszet-választásokat követően két fő politikai erő került hatalomra: a Munkáspárt (bal/közép) és a Likud (jobb/közép). Őket 1988-ban a Likud-vezette koalíció váltotta le, majd 1992-ben a Munkáspárt és kisebb balközép pártok koalíciója követte. Jichak Rabin miniszterelnök 1995-ben merénylet áldozata lett, és 1996-ban új választásokat írtak ki. A közvetlen választások győztese, Benjamin Netanjahu új miniszterelnökként Likud-vezette koalíciót alakított. Három éven belül a kormány megbukott.

 

Izrael minden évben megemlékezik a Jichak Rabin miniszterelnök ellen elkövetett merényletről. 1995. november 4-én szélsőséges zsidó merénylő végzett vele, mély gyászba taszítva az országot a katona-államfőért, aki a csatamezőről indulva békébe vezette a nemzetet.

 

1999-ben Ehud Barakot, az Egy Izrael Párt (bal/közép) vezetőjét miniszterelnökké választották, koalíciós kormányt alakított, majd 2000 decemberében lemondott. A Likud vezetője, Ariel Sharon 2001 elejétől volt miniszterelnök, míg 2006 elején szívrohamot szenvedett. Ehud Olmert, a Sharon által 2005 novemberében alapított Kadima párt vezetője követte őt a miniszterelnöki poszton.

 

Valamennyi kormány – saját politikai meggyőződése szerint – a békét, a gazdasági fejlődést és a bevándorlók befogadását tűzte ki legfőbb céljául.