Főbb reformok

Főbb reformok

  •   A külföldi devizák liberalizációja
  •  
    •    
    ​Bank of Israel
  • GPO
     
    Az új izraeli sékel (NIS) mára már „kemény” deviza, amellyel valamennyi nemzetközi pénzpiacon szabadon kereskednek. Ez egy viszonylag új tendencia az évtizedeken át tartó devizaszabályozás után, amely – a második világháborút követően sok más országhoz hasonlóan – létszükséglet volt a gazdaság túlélése és növekedése szempontjából.
     
    Az állam első éveiben elsősorban azért lépett fel súlyos hiány külföldi devizákból, mert az ország importja jelentősen meghaladta az exportot. A helyzet normalizálásához racionalizálni kellett a külföldi devizák felhasználását: kizárólag csak az alapvető szükségletekre (mint például élelmiszer, üzemanyag vagy védelmi berendezések) költöttek. A termelési gépek és a nyersanyagok csak később kerültek fel a listára, majd még később a személyenkénti tízdolláros szűkös juttatás külföldi utazásokra.
     
    Az 1950-es évek végén számos „luxustermék” behozatalát engedélyezték, az izraeli állampolgárok pedig évente 100 dollárt kaphattak külföldi utazásra. Az 1960-as években tovább lazultak az importkorlátozások, az 1970-es években pedig teljes mértékben eltörölték, a korlátozások terhét az eltúlzott vámokból alkotott „kínai falra” helyezték át. Az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal kötött szabadkereskedelmi megegyezéseknek köszönhetően azonban ezek a szabályozások is enyhültek. Az 1980-as években ezzel párhuzamosan a külföldi utazásokra engedélyezett összeg ötszáz dollárról fokozatosan háromezer dollárra emelkedett. A külföldi bankszámla vezetését és beruházásokat hamarosan engedélyezték, az 1990-es évek második felében a külföldi devizák szabályozásának utolsó szabályai is eltűntek.
    ​
     
  •  

  • Árfolyam

  •  
    A sékel árfolyamát jelenleg – a külföldi devizákra vonatkozó korlátozások eltörlésével – a nemzetközi pénzpiac határozza meg. Régebben ez nem volt jellemző, hiszen (mint minden gazdaságban a második világháború után) Izraelben is rögzítették és a kormány döntése alapján időről időre változtatták (értékelték le) a valuta árfolyamát.
     
    Az izraeli líra 1948-ban megegyezett a font sterlinggel (akkor 4 amerikai dollár). 1949-ben a fonttal együtt 2,80 dollárra értékelték le. Azóta az izraeli devizát számtalan alkalommal leértékelték (például 1,80 líra per dollár 1945-ben, 3 líra per dollár 1962-ben, 4,20 líra 1971-ben és 6 líra 1974-ben). A gazdasági irányelveknek megfelelően ennek célja az alacsony export és az azt meghaladó import közötti különbség csökkentése, valamint a külkereskedelem kompenzálása volt az előző leértékelés óta felgyűlt helyi inflációs rátáért.
     
    1957 óta Izrael követte az Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetben (OECD) jelentkező tendenciákat, és csúszó leértékelést folytatott (havonta akár 2 százalék leértékelést engedélyezve). A rendszer két éven át tartott, amikor megtették az első lépéseket a liberalizáció felé. Azóta az árfolyamot a piaci ingadozásoknak megfelelően az Izraeli Nemzeti Bank határozza meg. 1980-ban 10 lírát 1 sékelre, 1985-ben pedig ezer sékelt egy új izraeli sékelre (NIS) váltottak. 2007-ben a NIS-t középárfolyamon 0,24 dollárért váltották.
    ​

  • A költségvetés korlátozása

  •  
    Izrael növekedésének szokatlan körülményei révén, amelyek többnyire a kormány intézkedései folytán jöttek létre az első egy-két évtizedben, olyan országok közé került az állam, amelyek a GDP-hez képest magas nemzeti költségvetéssel rendelkeztek. Bizonyos időszakokban a költségvetés túllépte a GDP-t, 1980-ban azonban az arány 95 százalékra, majd 64 százalékra (1990) csökkent, 2005-ben mindössze 49 százalékot ért el, 2006-ban pedig 40 százalék körüli értéket mutatott. Emellett a költségvetési hiány egy részét, amelyet nem adózásból és helyi kölcsönökből fedeztek, kizárólag fejlesztési (azaz befektetési) célokra engedélyezték, majd később a védelmi kiadások növekedésével a „rendes” hiány megszokott jelenség lett.
     
    Az 1990-es évek során a hiány csökkentésére koncentráltak. A cél, hogy a hiány GDP-hez viszonyított arányát levigyék a fejlett nyugati országokra jellemző értékre. Az irányelveket sikeresen alkalmazták, így egy évtized alatt negyedére csökkent a hiány. Ezt követően 2001-ben jelentősen növekedett, majd 2003-ban 6 százalékra , 2004-ben 5 százalékra, 2005-ben 3,2 százalékra, majd 2006-ban 1,8 százalékra csökkent az arány.
     
    A kormány 2003-ban kezdte meg gazdasági reformprogramját, amely tovább csökkenti a költségvetést (és az adókat), és korszerűsíti a gazdaságot.
    ​

  • Privatizáció

  •  
    Ugyan a kormány továbbra is köteles ösztönözni a gazdasági kezdeményezéseket, az irányelvek az 1990-es évek óta sikeresen csökkentették a közvetlen állami szerepvállalást a gazdaságban. Eltörölték az alapvető áruk árát támogató szubvenciókat, és megnyirbálták a külföldi beruházás és export ösztönzését célzó jogosultságokat. Emellett nagyméretű privatizációs kampány vette kezdetét, amely során több száz állami vállalat cserélt gazdát.
     
    Az első évtized alatt számos kisebb céget privatizáltak, majd az elmúlt években a folyamat felgyorsult, a nagyobb vállalkozások, mint például az El Al Israel Airlines légitársaság, a Zim navigációs és Bezeq kommunikációs vállalat eladásából 3 milliárd amerikai dollár folyt be. A privatizációban a soron következő szektor az olajipar. A kormányzat szándékában áll emellett az is, hogy szolgáltatásainak egy részét a magánszférába vigye át.
    ​