A zsidók történelme mintegy 4000 évvel ezelőtt (kb. i.e. 17. század) a pátriárkákkal – Ábrahámmal, fiával Izsákkal és unokájával Jákobbal – kezdődött. I.e. 2000–1500-ből származó, Mezopotámiában előkerült dokumentumok megerősítik a Bibliából megismert nomád életmódot. Mózes első könyve (Genezis) leírja Ábrahám elszólítását a káldeai Ur városából Kánaánba, hogy megalapítsa az egy Istenben hívő népet. Ám amikor Kánaánon éhínség söpört végig, Jákob (Izrael) és tizenkét fia családostul Egyiptomba vándorolt, ahol le is telepedtek. Utódjaikat az egyiptomiak azonban rabszolgasorba taszították, és kényszermunkát végeztettek velük.

 

 

Mózes, Michelangelo, San Pietro in Vincoli, Róma

 

Négyszáz év fogság után Mózes hozta el a szabadságot az izraeliták számára, akit a Biblia szerint Isten választott ki arra a feladatra, hogy népét kivezesse Egyiptomból, vissza az ősapáknak ígért Izrael földjére (kb. i.e. 13–12. század). A Sínai-sivatagban 40 éven át tartó vándorlás során nemzetté kovácsolódtak és megkapták a Tórát (az Öt Könyv), amely nemcsak a Tízparancsolatot tartalmazta, hanem formát és tartalmat is adott monoteista hitükhöz. A kivonulás Egyiptomból (kb. i.e. 1300) mély nyomot hagyott a zsidó nép emlékezetében és a szabadság egyetemes szimbólumává vált. A zsidók minden évben megünneplik a Pészahot, a Sávuótot és a Szukkotot (a sátrak ünnepét), így emlékezve a régmúlt eseményeire.

 

„Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen neked üdvösséget!” (Mózes negyedik könyve, 6:24-26)

 

A következő két évszázad során az izraeliták meghódították Izrael földjének jelentős részét, földművelőkké, kézművesekké váltak, gazdasági és szociális konszolidáció következett. Viszonylag békésnek mondható időszakokat háborús idők váltották; a törzsek tagjai vezetőiket (a bírákat) politikai, katonai, illetve vezetői képességeik alapján választották meg. A filiszteusok (kisázsiai, a Földközi-tenger partján letelepedett hajós nép) fenyegetése nemcsak a törzsi szervezettel járó gyengeséget tette egyértelművé, hanem igényt támasztott egy olyan vezetőre, aki képes egyesíteni a törzseket, és akinek pozíciója öröklődő.

 

 

Az első király, Saul (kb. i.e. 1020) képviselte a törzsi és a monarchikus szerkezet kiépítése közötti átmenetet, amely utódja, Dávid uralma alatt teljesedett ki.

 

Dávid király (kb. i.e. 1004–965) sikeres katonai hadjáratokkal, a filiszteusok fölötti végleges győzelemmel, illetve közeli királyságokkal kötött szövetségek hálójával a régió fő hatalmaként erősítette meg a királyságot. Egyiptom és a Vörös-tenger határaitól az Eufrátesz partjáig elismerték uralmát. Egyetlen királyságban egyesítette a tizenkét izraelita törzset, Jeruzsálembe helyezte székhelyét, így vált a város a monarchia és az ország nemzeti életének középpontjává. A bibliai hagyomány Dávidot költőként és zenészként is számon tartja, a Zsoltárok könyvében számos verset neki tulajdonítottak.

 

Dávidot fia, Salamon (kb. i.e. 965–30) követte a trónon, aki tovább erősítette a királyságot. A szomszédos királyokkal kötött szövetségek és politikai házasságok segítségével Salamon biztosította a királyság békéjét, és az országot egyenlővé tette a kor nagyhatalmaival. Kiterjesztette a külkereskedelmet, nagy vállalkozásokkal, a rézbányászat és a fémkohászat fellendítésével előmozdította az ország jólétét, miközben nemcsak új városokat épített, hanem a stratégiai és gazdasági szempontból jelentős régi városokat is megerősítette. Tevékenységének megkoronázásaként felépítette a jeruzsálemi Templomot, a zsidó nép nemzeti és vallási életének központját. A Biblia Salamonnak tulajdonítja a Példabeszédeket és az Énekek énekét.

 

A Próféták: vallási bölcsek és karizmatikus személyiségek, akikről úgy hitték, hogy a kinyilatkoztatás isteni ajándékával lettek megáldva, a királyság időszakától Jeruzsálem elpusztítása (i.e. 586) után egy évszázadig prédikáltak. Vallási, etikai és politikai tanácsadóként a király mellett vagy a király kritikusaként voltak jelen. Mindig elsőbbséget tulajdonítottak Isten és az egyén kapcsolatának, mindig az igazság iránti igény hajtotta őket, és erőteljes kinyilatkoztatásokat tettek a zsidó nemzeti élet moralitásáról. Megvilágosodási élményeiket és a sugallatokat prózai és verseskönyvek őrzik, közülük sokan bekerültek a Bibliába.

A próféták hosszan tartó és egyetemes vonzereje abban rejlik, hogy alapvető emberi értékek megfontolására szólítottak fel. Ézsaiás szavai például (1:17) „Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet” az emberiség társadalmi igazságosság iránti igényét táplálják.

 

Salamon uralmának végét a tömegek elégedetlensége jellemezte, hiszen nekik kellett kitermelni a király nagyravágyó terveire valót. A saját törzsével folytatott kivételező bánásmód megkeserítette a többieket, és ellenségeskedéseket váltott ki a törzsi szeparatistákban. Salamon halála után (i.e. 930) a tíz északi törzs nyílt lázadással elszakadt a királyságtól, ami az ország megosztásához vezetett. Így jött létre Izrael, azaz az északi, illetve Júdea, a déli királyság, Júda és Benjamin törzseinek területén.

 

Izrael királysága és fővárosa Szamaria több mint 200 évig létezett és 19 király uralkodott fölötte. Júdea királysága, amelyet Jeruzsálemből szintén 19 király – Dávid leszármazottai –irányítottak, 400 éven át maradt fenn. Az asszír és babilóniai birodalmak terjeszkedésével először Izrael, majd Júdea is idegen uralom alá került: Izrael királyságát az asszírok rombolták le i.e. 722-ben; ezt követően a nép száműzetésbe menekült vagy szétszóródott. Több mint egy évszázaddal később Babilónia meghódította Júdeát, lakóit elűzték, Jeruzsálemet és a Templomot pedig lerombolták (i.e. 586).

 

 

Az első száműzetés (i.e. 586–538)

A babilóniai leigázás az Első Templom időszakának végét jelentette, de nem tépázta meg a zsidó nép kapcsolatát Izrael Földjével. A babiloni folyók partján a zsidók fogadalmat tettek, hogy nem felejtik el hazájukat: „Jeruzsálem, ha elfeledkezem rólad, száradjon le a jobbom! Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem minden örömöm fölé!” (Zsoltárok 137:5-6).

 

Az Első Templom lerombolását (i.e. 586) követő babilóniai fogság egyben a zsidó diaszpóra kezdete is volt: ott és akkor indult meg a zsidóság vallási kereteinek és az Izrael Földjén kívüli életmód kialakulása. Ez végeredményben biztosította a nép túlélését és spirituális identitását, és elegendő életerőt biztosított ahhoz, hogy megőrizze nemzetének jövőjét.

 

 
A babiloni folyóknál, E.M. Lilien műve

 ​