5. századi padlómozaik a Kenyér és hal megsokasítása templomából - Izraeli Régészeti Hatóság

 

 

 

A perzsa inváziót 614-ben támogatták a zsidók is, akiket a messiási megváltás reménye buzdított. Segítségükért hálaképpen visszakapták a fennhatóságot Jeruzsálem fölött. Ez az időszak három évig tartott: a bizánci hadsereg visszafoglalta a várost (629), és a zsidó lakosságot ismét száműzték.

 

Arab uralom (636–1099)

 

Az arabok négy évvel Mohamed halála után (632) hódították meg Izrael Földjét, uralmuk több mint négy évszázadon át tartott, amely során kalifáik először Damaszkuszból, majd Bagdadból és Egyiptomból gyakorolták a hatalmat. Kezdetben engedélyezték a zsidók letelepedést Jeruzsálemben, a zsidó közösség a dzimma szokásjogon alapuló státuszt kapta (védett nem muszlimok). Ez biztosította – különböző adóterhek megfizetéséért cserébe – életüket, tulajdonukat és a vallásgyakorlás szabadságát.

 

A nem muszlimokat érintő későbbi korlátozások (717) azonban a zsidók életét, vallásgyakorlását és jogi helyzetét is érintették. A mezőgazdasági országra kivetett súlyos adók miatt sokan városokba költöztek, ahol szinte alig javultak körülményeik, miközben mások a növekvő társadalmi és gazdasági diszkrimináció miatt kénytelenek voltak elhagyni az országot. A 11. század végére a zsidó közösség mérete Izrael Földjén jelentősen lecsökkent és veszített szervezeti és vallási kohéziójából.

 

A keresztes hadjáratok (1099–1291)

 Jeruzsálem keresztes királyának pecsétje - Izraeli Régészeti Hatóság

 

A következő 200 évben az országot a keresztesek uralták, akik II. Orbán pápa felhívását követően érkeztek Európából, hogy felszabadítsák a Szentföldet a hitetlenek alól. 1099 júliusában öthetes ostromot követően az első keresztes hadjárat lovagjai és hadai elfoglalták Jeruzsálemet, és lemészárolták a város nem keresztény lakosságának majdnem egészét. A zsidók zsinagógáikba elbarikádozva védték negyedüket, de végül megégették őket, vagy eladták őket rabszolgának. A következő néhány évtizedben a keresztesek kiterjesztették hatalmukat az ország többi részére, részben szövetségek és megállapodások kötésével, de leginkább véres győzelmek árán. A keresztesek Latin királysága a hódító kisebbség uralmát jelentette, amely többnyire megerősített városokra és erődökre szorítkozott.

 

Amikor a keresztesek megnyitották az Európából érkező közlekedési útvonalakat, népszerű lett a szentföldi zarándoklat. Ezzel egyidőben növekedett azoknak a zsidóknak a száma, akik megpróbáltak visszatérni hazájukba. Korabeli iratok tanúsítják, hogy 300 rabbi csoportja érkezett Franciaországból és Angliából; néhányan Akkó területén, mások pedig Jeruzsálemben telepedtek le.

 

Miután a muszlimok Szaladin vezetésével legyőzték a kereszteseket (1187), a zsidók ismét bizonyos mértékű szabadságot kaptak, beleértve a Jeruzsálemben való élés jogát. Ugyan a keresztesek Szaladin halála (1193) után újra megvetették a lábukat, jelenlétük néhány erőd hálózatára korlátozódott.

 

A keresztesek uralma a Mamlúkok, az Egyiptomban hatalomra került muszlim katonai osztály által rájuk mért végső vereségüket (1291) követően ért véget.

 

A Mamlúk uralom (1291–1516)

A Mamlúkok alatt az Ígéret Földje Damaszkuszból irányított elmaradott poros provinciává vált. Akkót, Jaffát és más kikötőket az új keresztes hadjáratoktól való félelemből lerombolták, mind a tengeri, mind a szárazföldi kereskedelem megszakadt. A középkor végére a városok gyakorlatilag romos állapotban voltak, Jeruzsálem nagy része elnéptelenedett, a kis zsidó közösség pedig elszegényedett. A Mamlúkok hanyatlását politikai és gazdasági megrázkódtatások, pestis, sáskajárások és pusztító földrengések kísérték.

 

Török uralom (1517–1917)

Az 1517-ben bekövetkezett török győzelem után Izrael Földjét négy kerületre osztották, adminisztrációja Damaszkuszban, isztambuli irányítással zajlott. A török korszak kezdetén mintegy ezer zsidó család élt az országban, főleg Jeruzsálemben, Nábluszban (Shechem), Hebronban, Gázában, Tzfatban és Galilea faluiban. A közösség olyan zsidók leszármazottaiból állt, akik mindig is itt éltek vagy Észak-Afrikából és Európából érkeztek.

 

A rendezett kormányzás Szulejmán szultán haláláig (1566) javulást eredményezett és erősítette a zsidó bevándorlást. Az újonnan jöttek részben Jeruzsálemben, többségük pedig Tzfatban telepedett le, ahol a 16. század közepére a zsidó népesség közel 10 ezer főre növekedett. A város a dinamikusan fejlődő textilkereskedelem és az intellektuális élet virágzó központjává vált.

 

Az időszak során a Kabbala (zsidó miszticizmus) tanulmányozása szintén virágkorát élte, és a Shulchan Aruch részeként kodifikált zsidó vallási törvények kortárs magyarázata Tzfatból elterjedt a diaszpórában.

 

A török uralom fokozatos hanyatlása minden téren érezhetővé vált. A 18. század végére Izrael Földjének jelentős részét távollevő földesurak birtokolták, akik azokat elszegényedett földművelőknek adták bérbe. Az adóztatás bénító és szeszélyes volt. Galilea és a Kármel hegység kiterjedt erdőségeit kipusztították, mocsarak és sivatagok emésztették föl a megművelhető földet.

 

 

 

A 19. században a középkori visszamaradottság fokozatosan átadta helyét a haladás első jeleinek, a különböző nyugati hatalmak pozíciójukért gyakran misszionáriusok segítségével vetélkedtek. Brit, francia és amerikai tudósok életre hívták a bibliai régészet tudományát, Anglia, Franciaország, Oroszország, Ausztria és az Egyesült Államok megnyitották jeruzsálemi konzulátusukat. Megindultak a rendszeres gőzhajójáratok Európából, létrejött a postai és távíró-kapcsolat, megépítették az első utat Jeruzsálem és Yafo (Jaffa) között. Az ország újjászületését három kontinens között elterülő kereskedelmi csomópontként tovább gyorsította a Szuezi-csatorna megnyitása.

 

Mindezek eredményeként az országban élő zsidók helyzete lassan javult, számuk pedig jelentősen megnövekedett. A század közepére a jeruzsálemi falakon belül olyan zsúfoltság alakult ki, hogy a zsidók megépítették az első települést a falakon kívül (1860), majd a következő negyed évszázadban hét másikat: ezek képezték az új város magvát. 1870-re Jeruzsálemben zsidó többség élt. Országszerte földművelésre alkalmas területeket vásároltak, új falusi településeket hoztak létre, a héber nyelv– sokáig csak a liturgia és az irodalom nyelve – pedig újraéledt. A színtér készen állt a cionista mozgalom megalapítására.

 

Cionizmus a zsidó nép nemzeti felszabadító mozgalma. A szó a Sion szóból származik, amely hagyományosan Jeruzsálem és Izrael földjének szinonimája. A cionizmus – a zsidó nép megváltása ősi földjén – Izrael földjéért való folyamatos vágyódásból és a vele való szoros kötődésből ered, amely évszázadokon át szerves része volt a zsidó létezésnek a diaszpórában.

 

 

 

 

 

Brit fennhatóság (1918–1948)

 

 

Sir Herbert Samuel, Palesztina első brit főbiztosa

 

 

 

 

 

 

 

1922 júliusában a Népszövetség Nagy-Britanniát bízta meg az akkor Palesztinának nevezett ország feletti mandátummal. Felismerve a zsidó nép Palesztinához fűződő történelmi kapcsolatát, felkérték Nagy-Britanniát, hogy segítse elő a zsidó nemzeti otthon létrehozását Palesztina – Eretz Israel (Izrael Földje) területén. Két hónappal később, 1922 szeptemberében a Népszövetség Tanácsa és Nagy-Britannia úgy határozott, hogy a zsidó nemzeti otthon létrehozását célzó intézkedések nem vonatkoznak a Jordán folyótól keletre fekvő, a mandátumterület háromnegyedét képező térségre, amelyen később a Jordán Hásimita Királyság jött létre.

  

A cionizmustól motivált és a brit külügyminiszter, Lord Balfour (1917) kifejezett szimpátiájával bátorított zsidó cionista törekvések nyomán több bevándorlási hullám érkezett Izrael Földjére 1919 és 1939 között, és mindegyik más szempontból gazdagította a zsidó közösség fejlődését. Az 1919 és 1923 között főleg Oroszországból jött mintegy 35 ezer bevándorló erősen befolyásolta a közösség jellegét és szervezetét az azt követő években. Ők voltak az úttörők, akik lefektették az átfogó szociális és gazdasági infrastruktúra alapjait, fejlesztették a mezőgazdaságot, falusi települések egyedi és együttműködő közösségeit (kibuc és mosáv) hoztak létre, valamint házakat és utakat építettek.

 

1924 és 1932 között, a következő bevándorlási hullámmal mintegy 60 ezren érkeztek, elsősorban Lengyelországból. Ők a városi élet fejlesztésében és gazdagításában játszottak fontos szerepet. Az új bevándorlók többsége Tel-Aviv, Haifa és Jeruzsálem városában telepedett le, ahol kisebb üzleteket, építési és könnyűipari vállalkozásokat alapítottak. A bevándorlók utolsó nagy beáramlása a második világháború előtt történt, hozzávetőleg 165 ezren érkeztek az 1930-as években Hitler németországi hatalomra jutásának következtében. Az újonnan érkezettek közül sokan szakemberek és akadémikusok voltak, ők képviselték az első nagy bevándorlást Nyugat- és Közép-Európából. Képzettségük, készségeik és tapasztalatuk javította az üzleti színvonalat, a városi és falusi kényelmet, és gazdagította a közösség kulturális életét.

 

 

 

A Brit Mandátum engedélyezte a zsidó és arab közösségeknek, hogy belső ügyeiket maguk intézzék. Ezt a jogot kihasználva a zsidó közösség (Yishuv) 1920-ban pártképviseleti alapon önrendelkező testületet választott, amely évente ült össze, hogy áttekintse tevékenységét és Nemzeti Tanácsot (Va’ad Leumi) válasszon irányelveinek és programjának megvalósítása érdekében. Helyi forrásokból és a világ zsidóságától kapott támogatásokból kialakították és fenntartották az oktatási, vallási, egészségügyi és szociális szolgáltatások országos hálóját. 1922-ben a Mandátum előírásának megfelelően „Zsidó Ügynökség” jött létre, amely a zsidó népet a brit hatóság, külföldi kormányok és nemzetközi szervezetek előtt képviseli.

 

 

A Sdom Potash gyár párologtató medencéi - G.P.O. / Z. Kluger

 

 

 

A mandátum három évtizede alatt a mezőgazdaság új területeket hódított meg, gyárakat alapítottak és országszerte új utakat építettek. Elektromos energia előállításáért szabályozták a Jordán vizét, emellett megcsapolták a Holt-tenger ásványkincseit. Mérföldkőnek számított a Hisztadrut szakszervezet megalapítása (1920), amely a munkások jólétét mozdította elő, és az ipari szektorban közös tulajdonú, kooperatív vállalkozások létrehozásával, illetve a mezőgazdasági települések számára szolgáltatások kínálatával új munkahelyeket teremtett.

 

Az Izrael Földjén élő zsidó közösségre jellemző egyedi kultúra napról napra kibontakozott. A művészetek, zene és tánc fokozatosan fejlődött, professzionális iskolák és stúdiók alakultak meg. A galériák és csarnokok válogatott közönség által látogatott helyszínt biztosítottak kiállításoknak és előadásoknak. Új darab bemutatását, új könyv kiadását vagy helyi festő retrospektív bemutatóját azonnal felkapta a sajtó, és élénk társalgások központi témája lett a kávézókban, társadalmi összejöveteleken.

 

Az angol és arab nyelv mellett a héber lett az ország hivatalos nyelve: iratokon, érméken és bélyegeken, de rádióközvetítésekben is használták. Virágzott a könyvkiadás, és hamarosan a héber irodalmi élet világközpontjává vált az ország. Különböző színházak nyitották meg kapuikat a lelkes nézők előtt, és megjelentek az első eredeti héberül írt darabok.

 

 

A zsidó nemzeti újjáéledést és a közösség ország-újjáépítési erőfeszítéseit erősen ellenezték az arab nacionalisták. A neheztelés időnként erőszakhullámokba csapott át (1920, 1921, 1929, 1936-39), amikor minden előzmény nélkül támadásokat hajtottak végre a zsidó népesség ellen, mint például a hebroni mészárláskor 1929-ben. Akadályozták továbbá a zsidó közlekedést, leégették a mezőket és erdőket. A korai cionisták által kezdeményezett párbeszéd-próbálkozások az arabokkal teljesen sikertelenek voltak, a helyzetet robbanásveszélyessé tette a polarizálódott cionizmus és az arab nacionalizmus. A britek felismerték a két nemzeti mozgalom ellentétes céljait, és 1937-ben felvetették az ország felosztását zsidó és arab államra, amelyeket gazdasági unió köt össze. A zsidó vezetők elfogadták az ötletet, és felhatalmazták a Zsidó Ügynökséget (Szochnut), hogy tárgyaljon a brit kormánnyal a felvetés bizonyos részeinek átalakításáról. Az arabok egyöntetűen a felosztási terv ellen foglaltak állást.

 

 

Az arabok folyamatos, nagyszabású zsidóellenes megmozdulásai következtében a britek az ún. Fehér Könyvben 1939 májusában drasztikusan korlátozták a zsidó bevándorlást, miközben következetesen megtagadták a nácik elől menekülő zsidóktól a menedéket.

 

Nem sokkal később kitört a második világháború, és David Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke kijelentette: „Úgy harcolunk a háborúban, mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború.”

 

Három zsidó földalatti mozgalom működött a Brit Mandátum időszakában. A legnagyobb a Haganah védelmi milícia, amelyet 1920-ban alapított a zsidó közösség biztonságuk megőrzéséért. Az 1930-as évektől kezdve a folyamatos arab támadásokat is megtorolta, illetve tömegdemonstrációkkal és szabotázsakciókkal reagált, amikor a britek korlátozták a zsidó bevándorlást. Az 1931-ben alakult Etzel elutasította a Haganah visszafogottságát, és önálló akciókba kezdett arab és brit célpontok ellen. A legkisebb és a leginkább katonai csoport, a Lehi 1940-ben alakult. A három szervezetet 1948-ban az izraeli hadsereg megalakulásával feloszlatták.

 

  

A második világháború során (1939-45) a náci rezsim szisztematikus terv alapján próbálta likvidálni Európa zsidó közösségeit, amelynek folytán mintegy 6 millió zsidót, köztük 1,5 millió gyermeket gyilkoltak meg. Ahogy a náci hadsereg végigvonult Európán, a zsidók brutális üldözést, kínzást és megalázást szenvedtek el, a fegyveres ellenállás pedig még keményebb akciókat vont maga után. A zsidókat a gettókból táborokba szállították, a szerencsés keveseknek megterhelő fizikai munkát kellett végezniük, többségüket azonban tömeges kivégzések során lemészárolták vagy a gázkamrákban ölték meg. Keveseknek sikerült a szökés. Egyesek más országokba menekültek, néhányan csatlakoztak a partizánokhoz. Voltak, akiket saját életük kockáztatásával nem zsidók bujtattak. A valaha legnagyobb és legvirulóbb kilencmilliós zsidóságnak mindössze egyharmada élte túl a náci uralmat, beleértve azokat is, akik még a háború kezdete előtt hagyták el Európát.

 

 

 

 A sárga csillag, amit a zsidóknak a náci uralom alatt viselniük kellett

 

A háborút követően az arab ellenzék nyomására a britek tovább korlátozták a betelepülő zsidók számát. A zsidó közösség válaszul létrehozta az illegális bevándorlás mozgalmát, hogy megmentse a Holokauszt túlélőit. 1945 és 1948 között mintegy 85 ezer zsidó vittek titokban Izrael Földjére, gyakran veszélyes utakon, a brit tengeri blokád és határellenőrzés ellenére, amelyet azért hoztak létre, hogy még az országba lépés előtt elfogják a menekülteket. Akiket elfogtak, Ciprus szigetére internálták, vagy visszaküldték Európába.

 

Zsidó önkéntesek a második világháborúban: Izrael zsidó közösségéből több mint 26 ezer férfi és nő jelentkezett önkéntesnek a brit kötelékbe, hogy a náci Németország és a tengelyhatalmak ellen harcoljon a hadseregben, a légierőben vagy a tengerészetnél. A palesztinai zsidók háborúban való részvételének elismertetése érdekében az országban a Zsidó Ügynökség, külföldön pedig a cionista mozgalom tartós erőfeszítései 1944 szeptemberére végül lehetővé tették a Zsidó Hadosztály, a brit hadsereg önálló katonai egységének megalakulását saját lobogójával és jelképével. A mintegy ötezer férfiból álló brigádot bevetették Egyiptomban, Észak-Olaszországban és Észak-Nyugat-Európában. A szövetségesek európai győzelmét követően (1945) sokan csatlakoztak az „illegális bevándorlás” mozgalmához, amely Holokauszt-túlélőket vitt Izrael Földjére.

 

 

 

Mivel Nagy-Britannia nem tudta kibékíteni a zsidó és arab közösség ellentétes törekvéseit, a brit kormány az Egyesült Nemzetek Szövetségének napirendjére tűzte „Palesztina kérdését” (1947. április). Ennek eredményeként különleges bizottságot hívtak össze, hogy tervezetet készítsenek az ország jövőjéről. 1947. november 29-én az ENSZ megszavazta a bizottság javaslatát a terület felosztásáról, a zsidó és arab állam létrehozásáról. A zsidó közösség elfogadta, az arabok visszautasították a tervezetet.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ENSZ szavazását követően a helyi arab milícia, különböző arab országokból érkezett önkéntesekkel megerősítve, agresszív támadást indított a zsidó közösség ellen, hogy meghiúsítsa a felosztás határozatát, és megakadályozza a zsidó állam létrehozását. Számos nehézség után a zsidó védelmi erők megbirkóztak a támadókkal, és ellenőrzésük alá vonták a zsidó állam számára kijelölt teljes földterületet.

 

Amikor 1948. május 14-én véget ért a brit mandátum, Izrael Földjén a zsidó lakosságának száma mintegy 650 ezer volt, szervezett közösségként rendelkezett megfelelő politikai, szociális és gazdasági intézményekkel – minden értelemben nemzet és állam, kivéve a nevét.