Az első világháború után a zene előtérbe került az Izrael földjén élő zsidó közösségek kulturális életében. Lelkes amatőrök és képzett muzsikusok szimfonikus zenekart, kórust, sőt még operatársulatot is alakítottak. A zene igazán csak az 1930-as években emelkedett professzionális szintre, amikor az európai nácizmus elől zenetanárok és diákok, zeneszerzők, zenészek és énekesek, valamint zenebarátok százai özönlöttek az országba.
A Palesztin Filharmonikus Zenekar (ma Izraeli Filharmonikus Zenekar), amely Bronislaw Huberman, a lengyel származású hegedűművész kezdeményezésével alakult, első koncertjét Arturo Toscanini vezényletével adta 1936-ban Tel-Avivban. A zenekar azon nyomban az ország zenei életének kimagasló szereplője lett, és az évek során a világ legrangosabb zenekarai közé emelkedett. Nem sokkal később megalakult a rádió zenekara is (ma Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekar), amelynek hangversenyeit több tízezer hallgató kísérte figyelemmel.
Később sorra alakultak a zenei szervezetek, többek között az Izraeli Kamarazenekar, a Be’er Sheva Sinfonietta, városi zenekarok Haifán, Netanyaban, Holonban, Ramat Ganban, Rishon Lezionban, valamint a Kibuc Zenekar, amelynek tagjai az ország különböző területein található kibucokból jöttek.
Az 1980-as évek elején az Új Izraeli Opera magas szintű előadásokat mutatott be, így sikerült ismét feléleszteni a közönség lelkesedését, amely néhány évvel korábban az első állandó operatársulat feloszlásával lankadni kezdett.
Az 1990-es évek elején, amikor több mint egymillió bevándorló érkezett a volt Szovjetunióból, Izrael zenei élete jelentős átalakuláson ment át. Ez a nagy bevándorlási hullám sok magasan képzett zenei szakembert hozott az országba, köztük hangszeres zenészeket, énekeseket és zenetanárokat. Hatásuk érezhető a számtalan újabb és újabb zenekar megalakulásában – nagyobb szimfonikus zenekarok, kamarazenekarok és kisebb együttesek egyaránt létesültek ebben az időben. A dinamikus és élettel teli tehetségek országszerte felpezsdítették a zenei oktatást a zeneiskolákban, konzervatóriumokban és közösségi központokban.
Az 1930-as évekre visszanyúló kamarazenei hagyományok nemzetközileg elismert együttesekkel és kórusokkal jelentősen kibővültek, és változatosabbak lettek az 1990-es évek bevándorlásainak következtében. A vezető együttesek között találhatók a Rehovot Camerata, az IDF Oktatóközpont kamarazenekara és a Kashtaniot Camerata, Ramat Hasaron együttese. Sok város saját kórust tart fenn; évente több helyen rendeznek kórusfesztiválokat, ilyen például a Jeruzsálemi Liturgica, a a vokális zenei fesztivál Abu Ghos templomaiban, vagy a Zimriya fesztivál.
A szólóestektől a nagyzenekari hangversenyekig klasszikus zenei események széles skáláját rendezik meg híres történelmi helyszíneken. Ezek közül kiemelkedő a restaurált római amfiteátrum Caesareában és Beit She’anban, valamint két nagy koncertterem, a Mann Auditorium Tel-Avivban és a Nemzetközi Kongresszusi Központ Jeruzsálemben. A kisebb előadótermek közé tartozik a jeruzsálemi színházkomplexum, a tel-avivi új előadó-művészeti központ, az Izrael Múzeum, továbbá városok és kibucok kulturális központjai országszerte. A neves vendégművészek igen nagyra értékelik az izraeli hangversenyek lelkes és támogató közönségét, köztük a híres izraeli szólisták, Pinchas Zuckerman, Shlomo Mintz, Daniel Barenboim és Itzhak Perlman, akik minden évben fellépnek az ország zenei színpadain.
Izrael helyt ad olyan világszínvonalú nemzetközi eseményeknek is, mint a Nemzetközi Hárfaverseny és az Artur Rubinstein Zongoraverseny. Sok lelkes érdeklődőt vonzanak a színes helyi zenei események, többek között az Ein Gev Kibuc Zenei Fesztivál, a Kfar Blum Kibuc Kamarazenekari Fesztivál és a Vörös-tengeri Jazz Fesztivál Eiláton. Jeruzsálemben az Izrael Fesztivál zenei, színházi és tánccsoportok fellépésével három héten keresztül minden tavasszal mágnesként vonzza a kultúrát kedvelő látogatókat.
A kifejezetten izraeli zene szerzése a professzionális zeneszerzés kezdetével, az 1940-es évek közepétől kezdett kialakulni az országban. Míg korábban az orosz és francia hagyományok, a német romantika és posztromantika, valamint a későbbi európai korszakok sokszínűsége hatotta át a helyi zeneszerzők műveit, addig mára megteremtődött az úgynevezett mediterrán stílus, a modern Izrael új kifejezésmódja, amely a hagyományos keleti dallamok és az ősi imádságok énekstílusát ötvözi.
A még különböző európai országokban született izraeli zeneszerzők első generációja megérkezéskor jelentős erőfeszítéseket tett egy új zenei kifejezésmód kialakítására. Paul Ben-Haim kibővített tonalitású absztrakt expresszionista stílust alkalmazott a régi és az új, a keleti és a nyugati hagyományok egyesítésére. Pártos Ödön az autentikus folklór asszimilációjával hozott létre új kompozíciós módszert. Alexander Uriah Boscovitch építőelemekként népzenei kifejezési formákat használt. Yosef Tal honosította meg az elektromos kompozíciókat Izraelben. Mordechai Seter jemeni dallamokat és ritmusokat illesztett műveibe.
Az izraeli zeneszerzők második generációja, az első generáció közvetett vagy közvetlen tanítványai, olyan zenei kifejezésmódra törekedtek, amely harmóniájával és intonációjával együtt integrálja a héber nyelvet, a zsidó liturgiát és hagyományokat a keleti világ hangzásába. Az izraeli zeneszerzők harmadik és legifjabb nemzedéke arra törekszik, hogy nemzeti profil nélkül vegyen részt a nemzetközi kompozíciós áramlatokban, hogy a zene segítségével birkózzon meg a holokauszttal (például Yehuda Poliker zenéje), hogy lerombolja a határokat a zenében, és hogy a keleti és a nyugati hagyományok egyesítésével újszerűen felelevenítse a népzenei elemeket.
A tehetséges fiatal izraeliek konzervatóriumban vagy a több száz privát tanár által kínált magánórák látogatásával kezdik zenei képzésüket. Sokan az ország egyik ifjúsági zenekarához való csatlakozással szereznek gyakorlatot. Továbbtanulásra a diplomát nyújtó akadémiákon van lehetőség zenei vagy tánc szakokon Jeruzsálemben vagy Tel-Avivban. Az akadémiák és a Jeruzsálemi Zenei Központ mesterkurzusokat indítanak az énekesek, zenészek és kamaraegyüttesek részére, amelyeket gyakran vendégszereplő nemzetközi művészek vezetnek.
A felsőfokú zenei oktatás és kutatás az 1960-as években kezdődött a Jeruzsálemi Héber Egyetem Arthur Rubinstein zenei tanszékén. Azóta már több egyetem bővült zenei szakokkal, ideértve a Tel-Avivi és a Bar-llan Egyetemet. Két fő specializáció közül lehet választani: zsidó zene és Izrael különböző etnikai csoportjainak zenéi, különös tekintettel a keleti/szefárd közösségekre.
A korai úttörők magukkal hozták dalaikat, és az eredeti szövegeket fordították héberre, vagy új szöveget illesztettek a régi kedves dallamokhoz. Azóta több ezer dal született, dallamaikban nyomon követhető a bevándorlók színes zenei választéka az arab, jemeni hagyományoktól a modern rock, pop irányzatokig. Szövegeik a hagyományos bibliai történetektől a modern izraeli költészetig egyaránt igen változatos témájúnak mondhatók.
Bár igen nehéz pontosan meghatározni, hogy milyen a tipikus héber dal, az izraeliek különbséget tesznek a héberül írt, változatos témájú és stílusú dal és a Shir Ivri (héber dal) között, amelynek szövege az ország hangjait és hangulatait tükrözi, de dallamában szláv hatások dominálnak.
Az elmúlt évszázadban ezek a dalok kísérték a zsidó nép történelmének főbb eseményeit, megszólaltatták álmait, szenvedéseit és reményeit. Azon felül, hogy más népdalokhoz hasonlóan ezek a dalok is általános emberi érzéseket fejeznek ki, erősen kihangsúlyozzák az olyan érzelmeket, mint a táj és a haza szeretete. Ezeket a már a nemzeti kulturális kincs szerves részévé vált dalokat mindenki ismeri Izraelben.
Az izraeli emberek szeretnek dalolni, a régi és a legújabbak dalaikat egyaránt szívesen éneklik. A közösségi együttlétet sokszor kíséri közös éneklés közintézményekben és otthonokban, kibucokban és közösségi házakban, természetjáró túrákon vagy tábortüzek mellett. Az együtténeklést gyakran szakavatott karvezető segíti, és hangszerek, általában zongora vagy tangóharmonika kísérik. A csoportos éneklés erősíti a közösségi szellemet, serkenti a hazafias érzületet, nosztalgiát ébreszt az úttörő idők iránt, és a függetlenségi küzdelemre, győztes csatákra emlékeztetve újraéleszti a reményt és a szeretetet.