A bibliai időktől egészen a jelenig megszakítás nélkül írták és írják a külső hatásokat és a belső hagyományokat ötvöző a hébernyelvű költészetet. A múlt versei egymásba olvasztják a vallási és nemzeti témákat, továbbá tartalmazzák a modern versírás személyes tapasztalatait is. Az európai zsidó felvilágosodás korában (1781-1881) a zsidók állampolgársága és a zsidó szekularizáció elterjedése mellett felhagytak a hagyományos költői kifejezéssel. Ekkor (a 19. század végén) kezdett teret hódítani a cionizmus is, mint a zsidó nemzeti élet visszaállítását kérő mozgalom Izrael Földjén. Ebből a korból erednek azok a költők is, akik saját maguk is Palesztinába vándoroltak, mint például Haim Nahman Bialik (1873-1934) és Saul Tchernichovsky (1875-1943).
Bialik munkásságában a zsidó nemzeti reneszánsz melletti elkötelezettséget hangsúlyozza amellett, hogy kétségbe vonja a zsidó életmód fenntarthatóságát Kelet-Európában. Írt hosszú epikai verseket, amelyek a zsidó történelmet elevenítik föl, valamint tiszta lírát is, amelyben a természet és a szerelem áll a középpontban. Gyakran nevezték a "nemzet költőjének", illetve a "héber reneszánsz megteremtőjének". Új költői kifejezésmódot alkotott, levetette elődei súlyos bibliai hatását, és emellett megmaradt a klasszikus felépítésnél és tiszta kifejezésnél. Frázisai szókincsben gazdagok, mégis modernek voltak. Verseit, amelyeknek egy részét kifejezetten gyermekek részére írta, izraeli fiatalok generációi tanulják.
Tchernichovsky lírai költészetével, drámai epikáival, balladáival és allegóriáival arra törekedett, hogy a lelkekbe önérzetet és büszkeséget öntsön, illetve hogy tanítsa a természet és a szépség értékelését. Nyelvezetében a rabbinikus héber élvezett előnyt, Bialik kifejezésmódjától abban tért el, hogy a bibliai hatásokat az új beszélt nyelvvel ötvözte. Bialik és Tchernichovsky is egy átmenetet jelentenek az ókori zsidó költészet és a modern műfaj között.
A költők következő generációjába tartoznak Avraham Shlonsky, Natan Alterman, Lea Goldberg és Uri Zvi Greenberg, akik a függetlenséget megelőző években és az Állam kezdeti szakaszában alkottak.
Költészetében és orosz nyelvről való klasszikus versek fordításában Shlonsky képek és nyelvi fikciók sokaságát alkalmazta. Alterman munkája közül sokat politikai kommentárja fémjelez, és végigköveti a zsidó közösség fejlődésének minden lépését. Munkáit a nyelv gazdagsága, a versformák váltakozása, a hangnem, a ritmus, a képvilág és a metafora jellemzi. Az emberi lények szerelem, az emberi kapcsolat és figyelem utáni vágyáról, a természetről és a városi életről szóló verseiben Goldberg kibővítette a líra használatát. Greenberg a kétségbeesett és haragos soraiban erőteljes képvilágot és stílust használ: ezek segítségével jeleníti meg a nemzeti jellegű és a Holokauszt hatásait taglaló témákat. A költők e csoportja hozta be először a mindennapi ritmusokat a hébernyelvű költészetbe. Régi kifejezéseket élesztettek föl és újakat honosítottak meg, így az ősi nyelvnek új rugalmasságot és gazdagságot adtak.
A korszak költészete, amelyet nagyban befolyásolt az orosz futurizmus és szimbolizmus, valamint a német expresszionizmus, a klasszikus felépítés és rímek melódiája felé hajlott. A költők születési országának képvilága és tája mellett hősiesen megjelenik az új haza is, az „onnani” emlékek és az „itteni” gyökerek eresztésének álma, vagy Lea Goldberg szavaival "a két haza fájdalma". A kor versei közül sokra zenét komponáltak és a nemzeti élet szerves részeivé váltak.
Az első kiemelkedő, hébernyelvű női költő Rahel Bluwstein volt (1890-1931), akit egyszerűen Rahelnek szokás nevezni. Munkái szolgálták a hébernyelvű női irodalom normatív alapját, illetve ezek teremtették meg az olvasóközönség későbbi elvárásait is. Lírai, rövid, érzelmekben dús, intellektuális, nem leereszkedő és személyesnek mondható stílusa azóta is fennmaradt; ezt kortársainak és későbbi alkotótársainak (mint például Dalia Ravikovitch és Maya Bejerano) munkái is bizonyítják.
Az 1950-es évek közepén egy fiatalabb korosztályú, héber anyanyelvű költői csoport jelent meg; közéjük sorolható Yehuda Amichai, Natan Zach, Dan Pagis, T. Carmi és David Avidan. A csoport enyhén szólva visszalépett a kollektív tapasztalat területéről, mentes volt továbbá a realizmus és mindennapi szóhasználati stílustól, és áttért Puskinról (mint fő költészeti hatás) és Schillertől a modern angol és amerikai verselésre. Amichai munkáit rengeteg nyelvre fordították le, ezeket a modern szóhasználat, az irónia és a metafizikai metaforák fémjelzik. A fiatal kortársak költészetében ezek lettek a példamutatók, és ők voltak azok, akik az ideológiai költészet végét kiáltották ki, és megszakították a kapcsolatot az Alterman-Shlonsky klasszikus struktúra és rendezett rímek hagyományaival. Zach munkássága a mindennapi héber nyelvből sikeresen hozza ki a szinte liturgiai és zenei értékeket.