A Becalel művészeti felfogása már kezdettől fogva arra irányult, hogy "eredeti zsidó művészet"-et hozzon létre az európai módszerek és a közel-keleti díszítőművészet ötvözése révén. Ennek nyomán bibliai tárgyú festmények születtek, amelyek egyszerre tükrözték a múltbéli romantikus látásmódot és a jövő utópisztikus vízióit. Az ősi keleti zsidó közösség emlékképeit éppúgy őrizték, mint a helyi beduin törzsekéit. A legjelentősebb alkotások a következő festők kézjegyével láttak napvilágot: Smúél Hirszenberg (1865-1908), Efráim lilien (1874-1925) és Ábel Pann (1883-1963). Az első nagyobb művészeti kiállításra a Dávid-Citadellában került sor 1921-ben Jeruzsálem óvárosában. Ezen főként a Becalel-iskola festői szerepeltek. Nemsokára azonban a Becalel anakronisztikus, nemzeti orientális narratív stílusának szembe kellett néznie a saját intézményen belüli fiatal ellenzékével és az újonnan jelentkező művészekkel. Ők a héber és nem a zsidó kifejezésmódot próbálták megtalálni. Új kulturális identitásukat és az országról, mint a nemzeti megújhodás forrásáról vallott nézeteiket a napi valóság ábrázolásával fejezték ki. Kiemelték a táj szikrázó fényeit és ragyogó színeit, hangsúlyozták az egzotikus tárgykört. Például az egyszerűbb arab életmódot főként primitív technikával ábrázolta Izrael Paldi, Ciona Tagger, Pinhasz Litvinovszkij, Nahum Gutman és valamint Reuven Rubin. Az évtized derekára az alkotók nagy része otthagyta Jeruzsálemet a gyorsan fejlődő új nagyvárosért, Tel-Avivért (alapítva 1909-ben), amely azóta is az ország művészeti központja.

 

A 30-as évek képzőművészetére maradandó hatást gyakoroltak a század eleji nyugati kísérletek. Ezek közül a párizsi galériák expresszionizmusa bizonyult a legerősebbnek. Móse Castel, Menahem Semio és Arie Aroh képei az érzelmekkel terhes, gyakran misztikus valóságot a torzítás eszközével mutatták be, bár a látható témát továbbra is a helyi táj és annak látványa szolgáltatta. A tíz évvel korábbi narratív elem fokozatosan kiszorult, és a keleti mohamedán világ is teljesen eltűnt az alkotásokból. A német expresszionizmus az évtized közepén tört be az erősödő nácizmus elől ide menekülő művészek jóvoltából. Anna Ticho és Leopold Krakauer, akik már 10-20 éve éltek Jeruzsálemben, csatlakoztak a németországi születésű alkotókhoz. Ehhez a csoporthoz tartozott, többek között, Hermann Struck Mordeháj Ardon és Jakob Steinhardt is. Leginkább a jeruzsálemi tájat, illetve az azt körülvevő dombokat ábrázolták személyes látásmóddal. Jelentősen befolyásolták a hazai festészet fejlődését, főként a Becalelnek juttatott vezető szerep révén: Ardon és Steinhardt igazgatósága idején új művésznemzedék ért be. A diplomáciai kapcsolatok megszakadása a II. világháborús Párizzsal és a Holocaust gyászélménye több alkotót, köztük Móse Castelt, Jitzak Danzigert és Aharon Kahanát arra sarkallt, hogy kövessék a kialakuló kánaánita ideológiát, mely az ország eredeti lakóval való azonosulást hirdette ősi mítoszok és pogány motívumok felelevenítésével. Az 1948-as Függetlenségi Háború más festőket, például Naftali Bezemet vagy Avraham Ofeket az egyértelmű társadalmi üzenetet hordozó militáns stílus felé terelte. Ám a korszak legjelentősebb alkotócsoportja az "Új Horizontok" volt, amely az izraeli festészetet helyi jelleg és irodalmi vonatkozások helyett inkább a kortársi európai festészethatás alá kívánta vonni. Két fő vonulata fejlődött ki: Jozef Zaritzky, a csoport legmeghatározóbb egyénisége, atmoszférikus líraiságra törekedett, amelyet a hazai táj azonosítható elemei és a hideg színárnyalatok alkalmazása jellemez. Más alkotók is választották ezt az ábrázolásmódot, különösen Avigdor Stematsky és Jehezkel Streichman. A másik irányzat, a stilizált absztrakcionizmus a geometricizmustól a szimbólumkedvelő formalizmusig ívelt. Képei alapján egyértelműen idetartozott a román származású Marcel Janco, aki tanulmányait Párizsban végezte, és a dadaizmus egyik alapítója volt.

 

Az "Új Horizontok" csoport nemcsak megalapozta az izraeli absztrakt művészetet, hanem annak a 60-as évek elejéig tartó uralkodó voltához is hozzájárult.

 

A 60-as évek festői összekötő láncszemként szolgáltak az "Új Horizontok" és az individualitást kereső következő évtized között. Streichman és Stematzky, a tel-avivi-i Avni Intézet tanárai, mély hatást tettek az absztrakt festők második nemzedékére, köztük Raffii Lavira, Aviva Urira, Uri Lifschnitzre és Lea Nikelre, akik személyes képalkotásra törekedve a lírai abszrakcionizmus finom ecsetkezelését az alkalmazható technikák széles körével állították szembe. Ezek közé tartozott számos, külföldi forrásból eredő expresszív és figuratív absztrakt ábrázolásmód. A Becalelben Ardon hatása elsősorban a tematikában és a technikában érvényesült, amint azt Avigdor Arikha művei is bizonyítják. Arikha az erős spirituális töltetű formák világát teremtette meg. A visszatérő figuratív festmények a Holocaustot és a hagyományos zsidó tárgykört idézték, ahogy az Jossl Bergner, Samuel Bak és mások képein is látható. Jakob Agam az optikus és kinetikus művészet úttörője, műveit számos országban kiállították.

 

Bár a 70-es évek minimalista képzőművészete szinte mindig magában hordozta a honi absztrakt festészet amorf, áttűnő utalásait, az esztétikum helyett a tárgy megjelölése uralta olyan művészek képeit, mint Larry Abramson vagy Móse Gersuni. A 80-as évek alkotói, úgy tűnik, az egyéni kísérletezés szellemében a mondanivalót, Izrael lényegének egyfajta jelentését próbálták megragadni. Sokféle anyagot és technikát alkalmaztak, képeik nagyon sok egymástól eltérő helyi és univerzális elemet foglalnak magukban. Köztük a héber ábécé betűivel. Az emberi érzelmek közül a szorongás és félelem jut bennük kifejezésre. A legújabb irányzatok, amelyeket Pinhasz Cohen-Gan, Deganit Beresht, Gabi Klasmer, Tsibi Geva, Zvi Goldstein David Reeb és mások művei képviselnek, folyamatosan küzdenek az izraeli művészet hagyományos elképzeléseit és anyagait meghaladó definícióért, mely szerint ez a művészet egyszerre megtestesítője egy helyi kultúrának, ugyanakkor fejlődő alkotóeleme a kortárs nyugati képzőművészetnek is.