Vannak napok, amikor meg kell állnunk egy pillanatra. Emlékeznünk és elmélkednünk kell. Emlékeztetnünk kell önmagunkat a múltra, egyesülnünk kell a felelősség által és rá kell ébrednünk közös sorsunkra, amely összeköt minket.
A holokauszt, a Shoah, több, mint a zsidó embereket ért csapás; több, mint egy tragikus és szörnyű időszaka az emberiség történetének; túlmutat bűnön és felelősségen.
72 évvel a második világháborút követően a holokauszt annak a mementója, hogyan vallott kudarcot egy civilizáció; hogyan íródtak felül, hogyan lettek félretéve, és hogyan felejtődtek el értékek és maga a kultúra.
Hatmillió zsidót öltek meg. Ez a szám több mint amennyit az ember meg tud érteni. Ez a félelmetes szám a brutalitás, a gonoszság és az előítélet arca, az emberi szellem gyengeségének megtestesülése. Sokan haltak meg háborúkban, mások az életükkel fizettek háborúban és más történelmi időszakokban a kormányok szeszélyeiért. A holokauszt esetében nem ez történt.
A hatmillió nemcsak egy szám, hanem annak a megtervezett kísérletnek a kifejezése, amely a történelem során először, rosszakaratban és gonoszságban fogant. Egy cselekedet, amely megpróbált egy népet, nemzetet, vallást, kultúrát teljesen eltörölni a föld színéről. Korábban soha senki sem kísérelt meg megsemmisíteni egy egész népet.
Mindannyiunknak ki kellene állni és esküt tenni: soha többé. Soha többé senkivel, tekintet nélkül vallásra, származásra, vagy kultúrára nem történhet ilyen, mert mindannyian egyenlőnek teremtődtünk.
Ezen a napon, a Nemzetközi Holokauszt Emléknapon nehéz itt állni, emlékezni, emlékeztetni, és keresni a közös lelkünket. Ez sosem könnyű, sohasem szabadna könnyedén venni. Kérem, tartsanak szünetet, felejtsék el a napi nehézségeket, a kihívásokat, a boldog és szomorú pillanatokat, és emlékezzenek.
Emlékezzenek arra, amit Európa, ez a gyönyörű földrész, a művészet és a filozófia bölcsője megtapasztalt. Idézzék fel azt a csapást, ami a zsidó népet – amelynek büszke tagja és itt képviselője vagyok – sújtotta. Kérem, emlékezzenek arra, hogy a gonosz végigsöpört Európán, a gyönyörű Duna partján, Magyarország földjén.
A világunk számos kihívással küzdött a huszadik század 20-as, 30-as éveiben. A nácik felemelkedése sokak számára úgy tűnt, mint az emberek demokratikus akaratának győzelme. Mások nem hitték, hogy lesznek, akik követni fogják ezt az ideológiát, és végrehajtják annak irányelveit. A hatalom felelősséggel jár, ami önmagunk korlátozásához, mérsékléséhez vezet; mondták sokan. A történelem azonban bebizonyította, hogy hatalmasat tévedtek.
A rossz, a gonoszság, a bűn megtörtént. Újra megtörténhet. Megtanultuk a leckét? Ha újra megtörténik, tétlenül fogjuk nézni? Elfordítjuk a tekintetünket? Másokban bízunk majd arra várva, hogy ők mit cselekszenek? Vagy kiállunk és felemeljük hangunkat a rossz ellen? Harcolunk a jóért, a védtelenekért?
A holokauszt egy személyes leckét tanított nekem a felelősségről, a saját felelősségünkről. Nem kellene bíznunk abban, hogy mások jót tesznek. Nekünk kellene azoknak lennünk, akik jót cselekednek, akik harcolnak a jó ügyért.
Minden évben összegyűlünk, hogy emlékezzünk. A naptárunkban több nap is szerepel az emlékezésre. Amikor szünetet tartunk és elgondolkozunk a múlton, számoljunk el önmagunkkal, és tegyük fel ismételten a kérdéseket: Megtanultuk a leckét? Jobbá vált a közösségünk? Megváltozott a világ? Az emberi lélek képes jobban szembenézni a lehetséges gonoszsággal és rossz cselekedetekkel?
Attól tartok, nem tudok őszintén igennel válaszolni. Félek, hogy az individualizmus a közvetlen környezetünkön túl vakká tesz minket. Most is, amikor itt összegyűlünk, háború dúl több százezer halálos áldozattal. Több millió ember vált hontalanná, és a világ, a nemzetközi közösség bénultan figyel, képetelen közbelépni. Számos hely van a világon, például Szíria, amelyek elmékeztetnek minket a határainkra; személyesen és nemzetközi szinten.
A holokauszt a zsidó nép tragédiája, Európa soha ki nem törölhető szégyene és a világunk megbocsáthatatlan csődje. Emlékezzünk, emlékeztessünk és fogadjuk meg, hogy nem engedjük, hogy mindez még egyszer megtörténjen. Ahhoz, hogy az emberi lélek kollektíven győzhessen, először nekünk, egyéneknek kell jobbá válnunk!