Igen Tisztelt Nagykövet Urak! Kedves Vendégeink!
Kedves Házigazdák!
Hölgyeim és Uraim!
Magyarok vagyunk, összeköt bennünket a Föld, ahol élünk, összeköt minket a nyelv, amit beszélünk. S azt gondolom, most már örökre összeköt bennünket a holokauszt, a vészkorszak kényszerű és sorsszerű emlékezete is.
Ez a felelősségtudatból és gyászból összerakódó nehéz örökség, amelyet nem tehetünk le, együtt kell, hogy hordozzuk az idők végezetéig.
Kegyeletből, de nyugodtan mondhatom erről a helyről, önvédelemből is. A holokauszt örökre részévé vált az azonosságtudatunknak, hozzá tartozik a magyarságunkhoz.
Ahhoz, hogy belássuk miért, elég a józan ész, elég a tiszta szív.
Azért, mert 70 évvel ezelőtt honfitársaink százezreinek az életét vette el a dühöngő gyűlölet. Mert honfitársaink százezreinek a mindennapi biztonságát, békéjét és boldogságát tette tönkre a kirekesztés.
Sokféle ember volt közöttük, mint ennek a templomnak a padjai között is. Volt hívő és nem hívő, szegény és gazdag, régimódi és modern, volt, aki zsidónak vallotta magát, és volt, akit csak kényszerítettek arra, hogy annak vallja magát.
De ami közös volt bennük, az az, hogy magyarok voltak, lakói ennek a városnak vagy éppen egy másiknak, hívei ennek a templomnak vagy éppen egy másiknak. Adóztak az államnak, amely magyarnak mondta magát, adóztak pénzzel és adóztak vérrel is. Mert vajon hány budapesti tudja, aki a dolgait intézve nap, mint nap átsiet a Wesselényi utcán, hogy odabent azt a kisebb zsinagógát Hősök templomának nevezik, és azért nevezik így, mert a magyar zsidóság emléket akart állítani tízezer hősi halottjának. Tízezer magyar zsidónak, aki a hazájáért harcolva esett el az I. világháborúban. Mert a magyar zsidók ott voltak és kivették a részüket a nemzeti történelem minden fontos közös küzdelméből, a forradalmakból, a szabadságharcokból és a háborúkból. Ott voltak vált vállnak vetve mindazokkal a honfitársaikkal, akikkel együtt összeállt belőlük ez a sokszínű, mégis egységes közösség, a magyar nemzet.
Az az igazság, hogy csak ő mellettük nem volt senki 70 éve, illetve csak nagyon kevesen, egy maréknyi bátor valódi hazafi, akinek az esze és a szíve a nehéz időkben is a helyén volt. Egy maréknyi embermentő, aki egyúttal megmentette, de legalábbis védte a nemzet becsületét is. A bűnök és a bűnösök néven nevezése, az áldozatok és az üldözöttek megidézése mellett igen is időt kell fordítanunk arra, hogy az őket megillető helyre kell, tegyük a nemzeti emlékezetben a magyar embermentőket is, még ha oly fájdalmasan kevesen is voltak. A Salkaházi Sárákat, az Esterházy Jánosokat, a Slachta Margitokat, Sztehlo Gáborokat.
Mondom, nemzeti történelmünk során a magyar zsidók, a zsidó magyarok jóban és rosszban együtt voltak a többi magyarral.
Hol az eszükkel, hol a két kezük munkájával, hol a sportteljesítményükkel, hol a bátorságukkal járultak hozzá ahhoz, hogy a magyar nemzet és a magyar haza egy gyarapodó, büszke és sikeres közösség lehessen.
Ezért téved az, aki a holokausztban pusztán az általános, az általános emberit látja. Aki a vészkorszakot vagy a kirekesztést pusztán embertelen, anti humánus jelenségnek tartja. Mi nem így gondoljuk, a holokauszt amellett, hogy keresztényietlen és embertelen tett volt, hazaárulás is volt. A magyarországi antiszemitizmus pedig hazafiatlan cselekedet is, mert olyan honfitársak ellen irányul, akik nem pusztán türelmet érdemelnek, de tiszteletet is.
A magyar nemzet a zsidó testvérei nélkül nem érte volna el mindazt, amit az elmúlt évszázadokban elért, egymás nélkül szegényebbek és kevesebbek volnánk.
A kirekesztés tehát számunkra, magyarok számára öncsonkítás. Ezért fontos minden olyan alkalom, mint a mai, amikor kimondjuk, soha többé nem engedünk öncsonkítást végrehajtani a magyar nemzeten. Egy nemzet vagyunk és megvédjük egymást.
Nem protokolláris otrombaságot szeretnék elkövetni, vagy a magas rangú meghívottjainkat megsérteni, amikor azt mondom, hogy a mai napon mindezekkel együtt a legfontosabbak mégis csak a diákok.
A Roma Jezsuita Szakkollégium, a Szent Gellért Gimnázium, a Lauder Javne tanulói, a budapesti középiskolások, a budapesti középiskolák tanulói, a magyar diákság megjelent képviselői.
Nem egyszerűen az életkoruknál fogva, bár fontos szempont az is, hiszen a jövő Magyarországa és a jövő Európája olyan lesz, amilyenné ők teszik, vagy rosszabb esetben amilyenné válni hagyják.
Sokkal inkább a „foglalkozásuknál” fogva. A lényeg ugyanis meggyőződésem szerint a tanulásban van, a szó szoros és átvitt értelmében is, a tanulásban.
Az ilyen és ehhez hasonló eseményeken újra meg újra elmondjuk, hogy az Auschwitz utáni oktatás legnagyobb felelőssége az, hogy ami 70 éve történt, az soha többé ne történhessen meg. Először is tehát tudni kell, hogy mi történt 70 éve. Tudni kell mindenről, fel kell tárni a holokauszt történetének egészét addig, amíg erre még lehetőségünk van, amíg még közöttünk vannak azok a szemtanúk, akik részesei voltak a vészkorszaknak.
Törekedni kell tehát arra, hogy tudjunk mindenről, mindenkinek a történetéről, mert a népirtásoknak, az ideológiai alapon végrehajtott tömeggyilkosságoknak éppen az a jellegzetessége, hogy minden egyes ember halála egyúttal egy kicsit a közösség és a nemzet halála is. Hetven évvel ezelőtt, és ezt jó lesz, ha megjegyezzük, a magyar nemzet hatszázezerszer halt meg a marhavagonokban, koncentrációs táborokban és a Duna parton. És nem is születhet újjá egészen addig, amíg nem tettünk meg mindent, hogy mind a hatszázezer elpusztított honfitársunk történetét feltárjuk, vagy legalább a nevüket felírjuk az Emánuel Emlékfa egy levelére, vagy a Páva Utcai Emlékközpont Emlékfalára, ahol a névtelen áldozatokra még ma is csak üres üvegtáblák emlékeztethetnek. Törekedni kell tehát arra, hogy mindent tudjunk a holokausztról, de törekedni kell arra is, és ez is felelősségünk a mindentudás mellett, hogy mindenki tudjon róla. Olyan országot akarunk, ahol senki sem nőhet fel úgy, hogy nem tudja a holokauszt igaz történetét.
Mindannyiunk számára életbevágó, hogy olyan Magyarországot szervezzünk, ahol senkiből sem lehet szavazópolgár, apa és anya, egyszóval magyar felnőtt anélkül, hogy ne lenne tisztában azzal, mi történt több mint félmillió honfitársunkkal, és azzal, hogy abban milyen szerepe volt a korabeli magyar államnak, milyen szerepe volt a korabeli magyaroknak, milyen szerepe volt saját magunknak. Nemcsak az a fontos, hogy tudjuk, hogy mi történt, nemcsak az a fontos, hogy tudjuk, és mindenki tudja, hogy mi történt, hanem az is, hogy megértsük, hogy mi is történt valójában.
Ez mind-mind az oktatás, a nevelés lehetősége, ezért aztán a feladata, sőt kötelessége is.
A nevelés, persze jól tudjuk pontosan, két részből áll, abból, amit otthonról hozunk és abból, amit az iskolában kapunk.
Azt, hogy a felnövekvő magyarok nemzedékei mit hallanak, tanulnak meg otthon a holokausztról, az állam kevésbé, illetve csak közvetve tudja befolyásolni.
Ezen a téren sokkal nagyobb a szerepe a művészetnek, az irodalomnak, a zenének vagy a filmnek, a Sorstalanságnak, a Klezmer Bandnek, vagy a Saul fiának.
Az azonban, hogy az iskolában, ahogy mondani szokás, óvodától-egyetemig mit tanul meg a magyar fiatal a holokausztról, a mai magyar állam felelőssége. Ennek a felelősségnek a vállalásáról szól, hogy többek között 1999-ben létrehoztuk a kizárólag a holokauszt megemlékezésekkel foglalkozó állami intézményt, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontot és 2000-ben bevezettük a kötelező holokausztoktatást a Nemzeti Alaptantervben.
Mint talán tudják, nemrégiben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kötelezővé tette a holokauszt stúdiumokat a hallgatóinak, azaz van már olyan felsőoktatási intézmény Magyarországon, amely a holokausztról való tudást az egyetemi diploma megszerzésének, előfeltételének tekinti.
A magyarországi zsidóság történelmének legutóbbi emberöltői mindig a kényszerről, illetve mindig a kényszerítésről szólnak.
Ennek a legextrémebb megnyilvánulása természetesen a zsidó törvényekkel kezdődő és a holokausztba torkolló világháborús időszak volt. A többségi társadalom vagy a többségi társadalom nevében fellépő magyar állam megmondta kit tekint zsidónak és kit nem. Ahogyan megszabta azt is, mit tehetnek az általa zsidónak tekintett magyar állampolgárok és mit nem.
Ennek a gondolkodásnak máig ható következményei és kihatásai vannak. Ismerünk olyan magyarokat, akik kényszer zsidóként beszélnek önmagukról, hiszen a környezetük kényszerít rájuk más identitást, mint amilyet szabadon magukénak vallanának.
És még ha jó szándék is van mögötte, ugyanennek a kényszerítő attitűdnek a következménye az is, hölgyeim és uraim, hogy vannak olyan történészek, vagy más emlékezetpolitikával foglalkozó szakemberek, akik azt mondják, hogy 2015-ben lehet, sőt szabad olyan, a holokauszttal, azon belül a zsidó magyarokkal, magyar zsidók tragédiájával foglalkozó múzeumot létrehozni az áldozatok leszármazottjait képviselő szervezetek egyeztetése nélkül, amelynek az a hivatása, hogy megpróbálja bemutatni a múltat. Szerintem az áldozatok leszármazottjait képviselő szervezetek az áldozatok egyetértése nélkül semmilyen ilyen házat nem lehet létrehozni.
Ez, még ha jóhiszeműen is követik el, ha ez megvalósulna, és ha jóhiszeműen is követnék el, az állami kényszerítés arra nézvést, hogy hogyan kell egy magyar zsidónak, zsidó magyarnak gondolkodnia önmagáról.
A Miniszterelnökség és a kormány szerint ezt az állam nem mondhatja meg senki helyett és ebben az alapelvben több minden más mellett biztos, hogy egyetértünk kedves vendéginkkel, a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség tagjaival is.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.